Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-12-02 / 49. szám

lalva olyan teendőkkel, melyeket noha senki sem kifogásol, valóságos mellékfoglalkozások, melyeknél sokkalta előbbrevaló teendőik volnának. Valósággal tehermentesíteni kellene őket, hogy kezeiket az eke szarvára vethessék és szánthassanak új szántást. Mert közigazgatással, funkcziók gépies végzésével még a hitélet mélyítésére mit se tettünk. Jövedelmünket szaporító belterjes gazdálkodásunkkal csak magunknak vetünk, aratunk. Pedig fenyegeti állásunkat, egyházunkat, híveink hitét, lelkét egy rém, mely előtt szepegve tétlenül állunk, egy kérdés — a szocziális kérdés, mellyel végre le kell számolnunk. A cura pastoralisnak és a belmissziónak jórészt ezen kérdések megoldására kell irányulniok. De előbb, vagy akár a tovább el nem odázható munkával párhuzamosan — tehermentesítenünk kell lelkészeinket. Legyen a lelkésznek mindenütt tisztességes megélhetésre elegendő készpénzfizetése. A földbirtokot kezelje az egyház. Szabaduljon fel az a sok idő, mi eddig a gazdálkodásra lett fordítva. Ne engedjük, hogy a lelkész adókivetés és beszedés közben jöjjön érintkezésbe népével, mert ebből az érintkezésből összeütközés lesz. Gondoskodjék az egyházegyetem jól berendezett parochiális könyvtárról és így adja a lelkész kezébe az önképzés eszközeit. A nép pedig ne várjon politikai vezetést papjától. De a lelkész se ambiczionálj a a népszerűségnek bizonytalan értékű babérait a politikai mezőkön. Nem hiszem, hogy valahol a világon az egyházi közigazgatás annyira szétágazó, bürokratikus legyen, mint nálunk. Kezdve a püspökségtől, valamennyi egyházi tisztségünk — hivatal. Üres formákkal, hiábavaló, időrabló firkával. Ha valahol, nálunk ugyancsak szükség volna a közigazgatás egyszerűsítésére. Ha másként nem, úgy, hogy a közigazgatási tisztviselők mentessenek fel parochiális kötelmeiktől. Mert ez a két úrnak szolgálni akarás merő képtelenség. Önmagunkat csaljuk meg, ha azt hisszük, hogy ez lehetséges. A nagy gyülekezetek osztassanak fel parochiális körökre. A hol a vallástanítás külön egy egész embert igényel, ott adassék az egy egész ember kezébe. Es akkor szólhatunk azokról a mellékfoglalkozásokról, melyek miatt br. Bánffy Dezső főgondnok egyházát a züllés útján látja. Akkor beszélhetünk arról, hogy lehet-e a lelkésznek olyan mellékfoglalkozása, melyet a nélkül elvégezhet, hogy abból a hitéletet kár érné, az egyházat a züllés veszedelme fenyegetné. Szerintem a lelkész elsőrendű teendője a szolgálat (diakonia), melyre példát mutatott a betegeket gyógyító, az ezrek éhségét csillapító, a tanítványai lábait mosó Úr Jézus Krisztus. A jó pásztor, ki életét adta az ő juhaiért, ki bábozás nélkül elhagyta 99 juhát, hogy felkeresse s visszahozza az eltévelyedett századikat. Kövessük Mesterünket ebben a diakoniában s találunk beteget is, éhezőt is, eltévedt juhot is. Lehetetlen, hogy a lelkész észre ne vette volna a társadalom kóros állapotát. Az a görcsös rángatózás, mely szemünk előtt folyik, az a láz, mely olykor mindent romba dönteni kész kitörésekben jelentkezik, mutatja, hogy temérdek kórcsira gyötri az emberiséget. A szocziális kérdések és követelések áradata nyomul a fennálló rend ellen. Emberi jogok védelmének zászlaja alatt a kapitalizmus ellen folyik a harcz és a kizsákmányoló tőke szoczializálását, valamint az osztályérdekek szolgálatában álló tekintély elvének rombadöntését tűzi ki czélul. Nem kell megijednünk, akármilyen lármával és erőszakkal tör is czélja felé. Marx összeomlási elmélete ma már a szürke theoriák ködébe halványodott. Felforgató tanai ott, hol már a nálunk csak most kezdődő harczot megvívták, egészen szelíd alakot öltöttek az angol Trade Union-ökben és a német Bernstein opportunus, kiegyenlítést kereső elveiben. Ott már nem a felforgatás a jelszó, hanem ez: Elérni minden elérhetőt a fennálló rend keretében, a proletariátus javára. Ezen elv mellé oda kell állaniok az evangéliomi egyház lelkészeinek. Szolgálatról — diakonia — van szó. Emberi jogok védelme, fejlesztése, betegek gyógyítása, ezerek jóltartása, eltévedt gondolkozás visszavezérlése az evangéliom igazságaihoz és szeretetéhez, -— kell-e szebb feladat egy lelkipásztor számára? Álljon a népjóléti intézmények élére. Adja oda szellemi tőkéjét azoknak, a kik e nélkül szűkölködnek. Szervezze őket és tömörítse egyletekbe, szövetkezetekbe; járjon közbe bérletek és parczellázások tekintetében, s az egyesülésben rejlő erővel igyekezzék betegeket gyógyítani, ezreket jóltartani, mindeneknek szolgálva használni, mint jó pásztor az őrizetére bízott nyájnak. Es be fogja látni, hogy a belmisszió apja, Vichern igazat mond, mikor azt állítja, hogy az érintett szocziális feladatok végezése egyike a belmisszió leghatékonyabb eszközének. Hogy miért, mi módon? ez egy külön fejtegetést kiván. Ezek az altruisztikus mellékfoglalkozások azok, melyeket nem csak megengedhetőknek tartunk, de a korszellemet megértve, végezendőknek ítélünk. Ebben a munkában díjazást is elfogadhat a lelkész, de ezt a díjazást senki sem fogja tőle irigyelni, senki nem hányja szemére, mert nem önzésből dolgozik s mert munkájának csak egy része van megfizetve. Ellenben ne üljön be tisztán nyerészkedésre alakult vállalat vezető székébe, mert szemben