Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-12-02 / 49. szám

találja magával a kapitalizmus ellen küzdők egész táborát, közte a saját tulajdon híveit. Ne legyen postamester, mert hiába menti magát ráutaltságával, főfoglalkozását sine curának fogják tekinteni, az érte felvett lelkészi fizetést meg nem szolgáltnak, őt magát meg kizsákmányolónak minősítik. Egyben pedig idejét olyasmivel tölti, a miből egyedül magának van haszna. Ne vállalkozzék ügynökösködésre, kerülje az üzleteket. A pártpolitikát is hagyja azokra, kiknek nem árt, ha annak sara ruhájokra fröccsen. A papi palástról ezt a sarat sohasem lehet tisztára lemosni. Hirdessen, tanúsítson igaz hazaszeretetet, de ne pártpolitikát, és akkor nem fogják a gályarabok utódait — hazaárulóknak mondani, ha a politikai szélkakas fordul egyet. Ha ezeket figyelembe véve dolgozik a lelkész, nem züllés, ele örvendetes fellendülés vár az egyházra. Közhasznú életével példát mutat, önzetlen működésével bizalmat kelt maga és az általa hirdetett igék iránt, nemcsak, hanem észrevétlenül elkészíti a talajt azok befogadására. Egyben pedig résen lesz, hogy konkoly ne vegyüljön: a hazátlan és hitetlen internationale konkolya, a tiszta búza közé. Arany Gusztáv. Még egyszer a felszabaduló pénzösszegekről. Sajnálom, hogy a 46-dik számban megjelent czikkemet a tisztelt szerkesztő úr félreértette és hogy engem Sedivy kartárssal egy kalap alá vett, holott ő vele csak annyiban eveztem egy hajóban, hogy a theol. tanári fizetés mostani felemelését elleneztem s az ellen tiltakoztam ; de egy nemes czélból, azon rendkívül fontos okból, hogy egyházainkat jobban segélyezhessük s vállaikról a közigazgatás súlyos és gyűlölt terhét levehesstik. Sem a papságnak, sem magamnak nem kértem semmit. Könnyen kivehető, hogy czikkemnek ez az alaphangja. A t. szerkesztő úr nemcsak hogy meg nem dicsér igyekezetemért, de még nem is szól egy szót se e tárgyról, nyilván nem ismeri azt a nagy nyomorúságot, melyben eklézsiáinak nagy része sínylődik. Sőt még sértő szándékkal is vádol. Sérteni senkit nem akartam, nem is szokásom, mert tudom, hogy a sértegetések a közéletben a figyelmet a tárgyról a személyekre terelik. Épen ezért nem fordultam véleményemmel politikai laphoz, hanem itt maradtam magunk között, hogy vitánk személyeskedéssé ne fajuljon el. A tények felsorolását pedig senki sem mondhatja személyeskedésnek. Annál kevésbbé, mert ezekben még tévedtem is. Ugyanis theol. tanáraink fizetését a két hóval ezelőtt tartott kerületi gyűlés — mint magánúton értesültem, mert a jegyzőkönyv még nem jött meg, a Referens pedig e lapban nem közölte — 400 koronával felemelte azon 12 ezer koronából, mellyel az idén az évi államsegély emelkedett. Ha e tényt czikkem megírásakor tudtam volna, bizonyára kérni fogtam volna a szerkesztő urat: kedves tanár úr, csak négy hete, hogy emelték a fizetését, szíveskedjék, legalább egy kis ideig, nem szólni e tárgyról ! Ne tessék pedig azt gondolni, hogy csak ketten vagyunk, a kik ez ellen felszólaltunk. Az evangélikusok legutóbbi konventjén nem kisebb ember, mint Veres József esperes kelt ki a theologiai tanárok fizetésének majdnem évenként megújuló rendezése, azaz emelése ellen. Leszavaztatott; mert a többség ma még ott is azt vallja, hogy az anyaszentegyház épületének felső, magasabb részeit, a miket a világ lát, kell erősíteni s díszíteni, nem azt, a mit mi, kisebbség, hogy t, i. minden tehetségünkkel az alapot kell először jól megerősíteni, aztán majd jöhet rá szép, modern épület. Kétségtelen, hogy az alapot az egyes egyházak képezik. Ezek pedig, legalább nagy részben, a folyton fokozódó szükségletek terhe alatt anyagilag erőtlenednek, pusztulnak. A pusztulást a kivándorlás még gyorsítja. Nem az volna-e a kötelességünk, hogy ezeken segítsünk, hogy a züllést megállítsuk, sőt virágzást teremtsünk ?! De a mai egyházpolitika még mindig rakja a terhet az alapot képező egyházak vállaira. Itt-ott húzódozva, bátortalanul ugyan, mint pl. Tiszántúl, hol legutóbb a parókhiális könyvtár csekély, csak 10 kor., terhét sem merték még most az egyházakra ráróni. De ne örvendezzetek egyházak ! Sorsotokat ki nem kerülhetitek; fizetnetek kell mindig és mindenért! Eddig is ezt cselekedtétek, miért zúgolódnátok hát! Én azonban úgy vélem, hogy ennek a rendszernek végét kell szakítani. Volt ennek értelme addig, míg teljesen önerőnkre voltunk utalva. Bármily terhes volt is, meg kellett erőnket feszítenünk, a szent ügyért. De ma, a mikor pl. a mi kerületünk édes hazánktól 85 ezer K. segélyt kap egy évre, nem -sérthet senkit az óhajtás, hogy az egyházakról, valamennyiről, vegyük le a közigazgatás terhét, a szűkölködő s létükért küzdő egyházakat pedig jobban gyámolítsuk, mint eddig történt. A majdan felszabaduló pénzösszegeket én e nemes czélra, ezen igazán építő munkára kértem. Azt hiszem, épen úgy jogom van erre, mint joga volt Hamar úrnak az ő indítványa megtételére. Gavora és Hausner Srf^ir