Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-01-28 / 5. szám

pillantás elég annak megállapítására, hogy ebben a hitben szintén a magaviseletnek észfölötti szentesítése rejlik. Az ily elméletet bebizonyítani nem lehet; ellenkezőleg, oly okot tételez az fel, mely teljesen az ész s a tapasztalat próbakörén kívül áll. Ha a társadalomban élő ember vallásainak egész mezejét, úgy a mai művelődésünket megelőzőitekét, mint az azzal egykorúakét, áttekintjük : azt találjuk, hogy e jellemző vonás minden vallásos hitben megvan. Ez alól nincs kivétel. E vallások mindenütt a magaviselettel függnek össze, s így társadalmi jelentőségük van; és a végső szentesítés, melyet az általuk előírt magaviseletet illetőleg szolgáltatnak, mindenütt természetfölötti. Végre napjaink haladott társadalmaihoz érve, a dolgok igen érdekes állapotára bukkanunk. Azok a tények, mik az előbbi fejezetben oly zavarók voltak, itt meglepő szabályossággal jutnak kellő helyükre. A figyelő kezdetben azt veszi észre, hogy, miként máskor is a világtörténelemben, most is léteznek a hitnek oly alakjai, melyeknek czélja a magaviselet szabályozása s mikben a természetfölötti szentesítésnek nem jut hely. De, daczára minden tiszteletnek azok iránt, kik e nézetet vallják, kényszerítve érzi magát az ily hiteket legott mellőzni. Észreveszi, hogy ezek közül egy sem bizonyult vallásnak ; egyik sem tarthat igényt arra, hogy nagy embertömegeket vallásmódjára befolyásolta és mozgatta volna. E szabály alól nem talál kivételt. Ha csak bármelyikét vallás gyanánt óhajtaná elfogadni, észreveszi, hogy pusztán ama csekély számú egyén ipse dixit-jére volna kénytelen azt tenni, kiknek azokat vallás gyanánt elfogadniok tetszett. Ha azonban a hit amaz alakjaihoz fordulunk, melyek az embert kétségkívül vallásmódjára befolyásolják, azt látjuk, hogy valamennyiben megvan egy kifejezett, egyetemes, jellemző vonás. Az általuk előírott magaviselet szentesítése mindig, félreérthetetlenül, észfölötti. Áttekinthetjük egész mai világunkat, de e szabály alól kivételt nem fogunk találni. Sőt, ha elfogulatlanok maradunk, el kell majd ismernünk, hogy a természetfölötti elemnek a vallásokból való kiküszöbölésére nem is mutatkozik semmi hajlandóság. A keresztyén vallás történetében tényleg nincs világosabb, sem megkapóbb tanulság, mint e törvény igazolása. Helyesen mutatták ki, hogy bármi véleményen legyünk a zsinatok döntvényei felől a korai századok egyházi eretnekségeit illetőleg, legalább annyi világos, nogy természetük nem volt magyarázó. Tényleg annak ép ellenkezője volt. A magyarázat tagadása. A különféle eretnekségek, melyek ellen harczoltak, nagyjában szólva, mindannyian azzal próbálkoztak, hogy a Szentháromság titkát lehetőleg összhangzásba hozzák a korukbeli okoskodásokkal — az agnoszticzizmussal, a neoplatonizmussal, a raczionalizmussal — s hogy azt ettől vagy attól a nehézségtől megszabadítsák ; szóval: igyekeztek azt valamennyire „megmagyarázni".1

Ám a 1 Balfour A. J.: A hit alapjai, 279. 1. keresztyén egyház mindenféle észszerű magyarázatot következetesen elvetett. Ha jobban nézzük a dolgot, azt látjuk, hogy a vallásos vitatkozások egész napjainkig a törvény alapján folytak. Az egyén hite meggyöngülhet, mást a hittől visszatarthat, szervezhet pártot; de magukban a vallásokban nem találjuk bizonyítékát semmiféle oly mozgalomnak, vagy a fejlődés oly törvényének, mely az észfölötti kiküszöbölésére irányulna. Ellenkezőleg: bármennyire különbözzenek is a létező vallásos hitek egymástól, vagy a mult vallásától, az a közös vonásuk megvan, hogy mindannyian megalkuvást nem tűrve állítják, hogy az általuk hirdetett lényeges tantételek az elmét túlhaladják, hogy a magaviselet szabályai, melyet meghagynak, észfeletti szentesítéssel látvák el, s hogy a jó s a rossz — jó és rossz isteni, vagy természetfölötti rendeletre, bármely egyéb októl függetlenül, vagy azon túl. Ez mindenféle vallásra áll, a melyet a körültünk levő világban az embereket befolyásolva látunk. A természetfölötti elem a vallásokban, panaszkodik Spencer Herbert, „nagy erővel él tovább, le napjainkig. A vallásos hitek, akár elismertek, akár szakadárságok, mindannyian azt a hitet testesítik meg, hogy a jó s a rossz egyszerűen az isteni rendelet következtében jó és rossz." 1

Ez így van; de nyilván nem az emberben levő valamely jelentéktelen ösztönnél, hanem társadalmi evolucziónk egy alapvető törvényének erejénél fogva, Nem mintha az ember, megromolva, visszautasítaná a világosságot, melyet az az ethikai iskola tart eléje, mely legfelsőbb kifejezését a Spencer Herbert elméleteiben találta. Egyszerűen azért van, mivel a társadalom mélyen gyökerező ösztöneinek igazabb tudományos alapjuk van, mint divatos tudományunknak. Végre, ha eddigi vizsgálódásunk bennünket helyes következtetésre vezetett, megtaláltuk a fonalat egy csomó oly tényhez, mely már sok megfigyelő érdeklődését felköltötte, mely azonban eddigelé tudományos magyarázat nélkül maradt. Látjuk immár, mért van az, a mit Lecky állít, hogy „minden vallás, a mely az emberi nemet kormányozta, úgy lett, .... hogy, miként a közönséges vallásos nyelv kifejezi, a szívhez szólt,"2 nem pedig az értelemhez. Vagy, miként a keresztyénség egyik védője nemrég kifejezte: Egy vallás sem ér el sikert érveléssel, vagy józan okoskodással, „ hanem az ember amaz alapvető lelki ösztöneire való hivatkozással, melyeket leginkább kielégít".3

Azt is látjuk, miért van, hogy daczára nyilvánvaló törekvésnek, hogy a vallásos hitet a mai művelt osztályokból kiöljék, azok, kik a dologban a megalkuvást úgy próbálják létrehozni, hogy lerázzák azt a vonást, mely minden vallás lényeges eleme, nem igen vergődnek zöldágra; s miért van az, — miként egyik egyház egyik kiváló tagja nemrég megjegyezte — 1 Data of Ethics, 50. 1. 2 Az európai erkölcstan története, I. k. 58. 1. 3 Lecky W. S. Nineteenth Century, 1889. szept.