Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-11-04 / 45. szám

élén megjelentek a pályaudvarokon. Temesváron Szabolcsba, Mihály ref. lelkész hazafias költeményét szavalta el a hamvak fogadásakor, Czegléden pedig Takács József ref. lelkész mondott imádságszerűen végződött hazafias beszedet. A drága hamvak a fővárosba okt. 28-án reggel érkeztek meg, s a díszmenetben, a mely azokat a városba behozta, részt vett a különböző egyházak papsága is. A Rákóczi hamvait hozó gyászkocsi előtt haladt a róm. kath. és a gör. kath. papság, a Tököly hamvait hozó gyászkocsi előtt pedig az evangélikus és a református papság. Az evangélikus papság soraiban láttuk Baltik, Zelenka, Gyurátz és Scholtz püspököket, míg a ref. papságot Mády Lajos esperes vezette. Rákóczi ós r. kath. vallású társainak hamvait a Szent István bazilikában ravatalozták fel, fejedelmet megillető pompával s a gyászistentiszteletet Samassa József egri érsek végezte. Thököly Imre hamvait a Deák-téri evang. templomban állították ravatalra és a templomot, kivül és belül gyönyörűen feldíszítették. A templom belső falait lobogók és czímerek ékesítették, padlózatát biborszönyeg borította, az oltárt délszaki virágok övezték. A fejedelem ravatala közvetlenül az oltár előtt volt fölállítva. A bíborpiros katafalk három méter magasságban emelkedett a fekete dobogó fölött s elől Thököly czímere szolgált ékességéül. Jobbról ós balról pálmák szegélyezték s az egész ravatalra négy oszlopra erősített balclakin borult, a melynek tetejét a fejedelem koronája ékesítette. A hamvakat záró veres réz koporsót hat, díszmagyarba öltözött presbiter: dr. Wagner Géza, Zsigmondy Jenő, dr. Elischer Gyula, dr. Bókay Árpád, Wagner János és Glück Frigyes vitték be a templomba s helyezték el a díszes ravatalra. A koporsóra feltették a fejedelmi koronát és kardot. Az elhelyezés után Wagner Géza, a budapesti evang. egyház felügyelője letette a ravatalra a gyülekezetnek Thököly színeivel ékesített díszes koszorúját; fenn a khóruson pedig, Bruckner Frigyes karnagy vezetése alatt, a gyülekezeti énekkar adott elő gyászéneket. A mikor a bazilikában vége volt a r. kath. gyászszertartásnak, a kormány, a főrendi- és a képviselőház tagjai átvonultak az evangélikus templomba s részt vettek Thököly Imre gyászünnepélyén is, a mely alatt a ravatal körül előkelő protestáns férfiak állottak díszőrséget. A zsúfolásig telt templomban hatalmasan hangzott fel az énekkar Luther éneke; ennek elhangzása után pedig Scholtz Gusztáv püspök lépett szószékre és a következő beszédet mondotta: Isten hozott drága hamvak ! Isten hozott jó nagy urunk, Thököly Imre! Kétszázéves síri álmod után nemzetednek feltámadva, Te nagy hontalan száműzött, Isten hozott újra szeretett hazád földén, mely anyai szeretettel borítja majd hantjait hozzá visszajutott, soha el nem felejtett fiára. Bizonyára Isten hozott! Mert Isten az, ki él a honfiúi szívben, hogy nagyjait és jeleseit felejteni nem tudja még évszázadok multán sem. Mert Isten az, ki a szívet buzdítja szüntelen, hogy kívánja, követelje, könyörögve kérje vissza azt, a mi az övé volt egykor testestől, lelkestől mindig. Mert Isten az, ki él a nagy, a dicső ősz király szívében, hogy megértse nemzete titkos, leghőbb vágyát, felejtve multat, háza tradiczióit, szeretetben összedobbant a nemzet szívével s királyi hatalmában visszadatja a nemzetnek, mi az övé volt elejétől végig. Isten hozott, jó Thököly Imre! De örömében is felsajog e névnek hallatára a honfiúi szív. Hiszen szörnyű időknek szemtanuja volt a férfiú, ki itt alussza szent álmait. Korlátlan kényuralom járma alatt a nemzet minden szabadsága békóba verve, börtönbe zárva, gályákra küldve, a hit és gondolatszabadság, e néhány szó — nem az enyém, nem is vallásombeli történetíró vallomása szerint — jellemzi teljesen a kort, a mely a fiatal daliát, Thököly Imrét a „bujdosók" élére szólította. A protestáns üldözés magyarirtássá fajult. „Katholikussá legyen az ország, legyen szolga, legyen koldus" — követeli Kollonics. „A vallásszabadságot biztosító magyar törvényeket megtartani nem köteles a magyar király" — hirdeti Bársony. „Hitszegő, vagy hontalan száműzött legyen a protestáns", parancsolja Szelepcsényi, s a bukarii ós nápolyi gályák megteltek a szegény ártatlan magyar protestáns papok alakjaival, „keserves rabságban, nagy szomorúságban". „A magyar, ha protestáns, vérpadra való", szól CarafFa, s Debreczen, majd Eperjes városainak 50 patricziusa vérpadon ontja vérét az emberszörny ezen úgynevezett „Theátrumán". Maga Thököly már 13 éves gyermekifjú korában testvéreivel együtt vagyonuktól megfosztva, mint űzött vad, puszta életét megmentve, bujdosik Erdélybe, . . .„e Pathmos szigetébe, Hol üdén csorog Istennek beszéde". Csodálkozzunk-e, hogy ifjú lelkében e keserves tapasztalatok után megszülemlik a szabadságvágy ? Az eltiprott hazának szabadsága, a vérig üldözött hitsorsosok vallásszabadsága utáni vágy? Három nővére, Katalin, Mária és Éva „szelid erőszaknak engedve" elhagyja Ősei vallását, nagybátyja, Zsigmond szintén csak hitszegése árán tartja meg életét. Csoda-e, ha a lelkes ifjúban felébred a férfiúi dacz és elhatározás, megmutatni a világnak, hogy — mint kortársa írja — „Isten még mindig támaszt az anyaszentegyház szabadulására, az ő nyomorúságának idején, istenes Mózeseket". Crescit sub pondere palma! Ideálja a hitszabadító Gusztáv Adolf svéd király olvasmánya, a németalföldi szabadságliarcz története, mely harcz egyes fázisaiban oly nagyon hasonlított hazája helyzetéhez. Ott Egmont és Hora, itt Nádasdy, Zrínyi és Frangepán kivégeztetése; ott az „alcabala", itt az „accise", e „szörnyű" és „dőre" szó,