Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-09-16 / 38. szám

ő nagy Példánykópük felé fordult ? Bizonyosra vehetjük, hogy az apostolok közül egyiknek sem volt Jeruzsálemben semmije, hanem még mindig, ép úgy, mint mikor az Úr velők volt, az egyház jószívűségéből éltek. S mivel nekik nem volt miből segíteni a szegényeket („ezüstöm és aranyom nincsen nékem"), mások alamizsnáira appelláltak és pedig hathatós rábeszélő képességgel. A Jeruzsálemben megtért keresztyének legnagyobb része bizonyára szegény volt. így van ez még ma is a legtöbb városban. Reá is mutathatunk néhány okra, a miért a szegénység állandó baj volt Jeruzsálemben. így igen sok keresztyén megbotránkoztatta családját az egyházhoz való csatlakozás által és (miként Pálnak) el kellett veszítenie mindenét, hogy a Krisztust megnyerhesse. Ennek a körülménynek megfelelőleg olvassuk, hogy az apostolok igen hamar kénytelenek voltak az alamizsnálkodás rendszerét megteremteni. Naponként ételt adtak az özvegyeknek és másoknak. A hét diakónust épen azért választották, hogy a szétosztás nehézségein segítsenek. Az egyházban az „özvegyek" igen korán olyan rend-félévé váltak, a kiknek az volt a kötelességük, hogy a betegeket látogassák és egyéb szeretetmunkát végezzenek, a melynek fejében eltartást nyertek az egyház vagyonából. Az Efezusban, Philippiben és a Pál, vagy Barnabás, vagy Péter által alapított gyülekezetek mindegyikében felállított presbiterség vagy episkópusság feladatai sokkal inkább pénzügyiek, mint istentiszteletiek voltak. Legelső és legfőbb kötelességük az egyház vagyonának gondozása, felhasználása és a bővölködő charitás szolgálata volt. Tudjuk, hogy a halottak eltemetése igen korán a közös egyházi alap feladatává vált a helyi gyülekezetekben, úgy annyira, hogy a császár és a római hivatalnokok előtt csak valami temetkezési-egyesületnek tűnt fel az egyház. Nem is volt ez a legkevésbbé sem ismeretlen a pogány világ előtt. Az egész római birodalomban és méginkább a pre-római és a római görögség között egészen közönségesek voltak a vallásos színezetű és jótékony vagy közczélokat szolgáló testvériségek és egyesületek. Az iparos czéhek, a jótékony társaságok és a temetkezési egyesületek nem a modern vagy a középkor szüleményei, sőt még nemis csak a keresztyén kortól kezdve vannak. Rá kell tehát mutatnunk, hogy milyen természetes, milyen kézenfekvő, milyen kikerülhetetlen volt, hogy az apostolok a jeruzsálemi gyülekezet szegény-problemáját csak az önmegtagadásnak bámulatos, minket meglepő rendszerével oldhatták meg. „Mindenük közös vala", olvassuk a Cselek. 2 : 44-ben; és ez azonnal meg van magyarázva azzal az állítással, hogy „jószágukat, vagyonukat eladják vala és osztják vala azokat mindeneknek, a mint kinek-kinek szüksége vala". Az eljárás még világosabban kitűnik a 4 : 32 —35-bŐl, a hol ezt olvassuk : „A sokaságnak pedig, a mely hitt vala, szíve-lelke egy vala; és senki semmi vagyonát nem mondja vala magáénak, hanem nékik mindenük közös vala ... és mindnyájan felette nagy szeretetben valának. Nem is volt közöttük senki szűkölködő; mert valakiknek földjük vagy házuk vala, eladván azokat, az eladott birtok értékét előhozák vala és leteszik vala az apostoloknak lábainál, és elosztják vala mindeneknek, a mint kinekkinek szükség vala." Ebből én legelső sorban is azt értem meg, hogy az egyházban a szegények, a mennyiben rá voltak szorulva, a közös alapból nyerték tápláltatásukat és felruháztatásukat, és pedig a testvéri szeretetből és nem a hozzájok lehajló „jótékonyság"-ból kifolyólag. Hogy az ilyen testvéries bőkezűség bizonyos erkölcsi veszedelmet rejt magában, tudjuk a saját tapasztalatainkból és látjuk Pálnak I. Tim. 5. részéből, a hol azt rendeli, hogy a hatvan évnél fiatalabb özvegyeket ki kell zárni a segélyezendők közül, továbbá minden olyan özvegyet, a kiknek gyermekeik vagy unokáik vannak, a kik kötelesek őket eltartani. Hasonlóképen az I. Tim. V. fejezetében azt rendeli, hogy a hivalkodókat és a házanként járó hazudozókat ki kell rekeszteni az egyház jótékonyságából, észben tartván, hogy „ha valaki nem dolgozik (pedig tudna), ne is egyék". Ugyanilyen vonatkozású részt találhatunk a Titushoz irt levél utolsó verseiben is: „Tanulják pedig meg a mieink is, hogy becsületesen munkálkodjanak a szükséges dolgokért, hogy ne legyenek gyümölcs nélkül valók". Az első egyház határtalan jótékonysága és a közös jótékony alap magában hordozta azt a veszedelmet, hogy visszaéljenek vele és erkölcsi tekintetben veszedelmessé legyen. (Folyt, következik.) BELFÖLD. A dunántúli evang. egyházkerület gyűlései. A dunántúli evang. egyházkerület f. hó 5—7. napjain tartotta meg a Aelkészegyesület, az ének- és zenepartoló egyesület és a kerület közgyűléseit. A gyűlések Bonyhádon folytak le, a mely városnak a tolna-baranyasomogyi egyházmegye által fentartott algimnáziuma szintén ezekben a napokban ünnepelte fennállása 100 éves örömünnepét és gimnáziumi 5-dik osztálya megnyitásával a főgimnáziumok sorába lépését. A lelkészegyesület szept. 5-én délelőtt ülésezett, Gyurátz Ferencz püspök elnöklete alatt. Gyurátz püspök, mint mindig, úgy most is tartalmas és lelkesítő beszéddel nyitotta meg a gyűlést, fejtegetve a Krisztus tudományának magasztosságát és ennek szolgálatában a lelkészek nagy hivatását. A napirend előtt Ihász Lajos felügyelő és Gyurátz Ferencz felszólalása következtében szóba került a lelkészi formaruha kérdése, a melyre okot a gimnázium jubileumán jelen volt lelkészek eltérő öltözete adott. Ki is mondották, hogy a gyűléseken, de legalább is ezek első napján, a lelkészek Luther-kabátban jelenjenek meg.