Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-07-01 / 27. szám

delem, kinek birtokához akkor több tiszántúli megye is tartozott, minél erősebb legyen, kikövetelte Rudolftól a bécsi békében még Bereg-, Ugocsa- és Szatmármegyéket is Tokaj várával együtt, hogy előretolt őrszeme legyen, melyből ellenőrizhesse magyar honfitársainak sorsát, védhesse mindenkor, rögtön a magyar hazát, a magyar alkotmányt, a hitet, a protestantizmust! S mikor tiszántúli birtokainak kellő közepébe betelepítette legvitézebb katonáit, a dicső hírt szerzett, diadalhoz szokott hajdúkat: vájjon nem biztosítékot igyekezett-e szerezni, hogy baj esetén rögtön legyen erős kar, mely odasújt, hogy fut a német, — fut még Bécs külvárosaiban is ! ? Hiszen e derék hősök — diadalútja idején — már kalandoztak egykor Bécs külvárosaiban! A történet elismeri, hogy a hajdúk letelepítésének nemcsak gazdasági, de főleg honvédelmi jelentősége volt! Ki az okos ember? Nem clZ-6, £1 ki a viszonyokat helyesen mérlegelni képes ? Nem az-e, a kit a szerencse elbizottá, a szerencsétlenség csüggedővé nem tesz? Nem az-e, a ki a jelent helyesen ítéli meg, a jövőt pedig gondosan előkészíti, biztosítja? Szerencséje el nem kapatta, hatalma elbizottá nem tette! Pedig a világtörténet hány nagy alakjánál látjuk e nagy gyengeséget! Még a világverő L Napoleon sem volt mentes tőle! De Bocskayról ezt senki sem mondhatja. Az ő eszének világossága sohasem homályosodott el. III. Tudott mértéket tartani! És ez bizonyítja egyúttal akaratának szilárdságát is. Talán nem volt kísértéseknek kitéve? Hiszen a kísértések senkit sem kerülnek ki I Még a Megváltót, ez istenembert is megkísértette a sátán. Hozzá talán nem kopogtatott be az önzés édes, mézes, mázos nyelvű ördöge? Vagy talán elkerülte őt a nagyravágyás csábító nagyúri alakja? Az önistenítés behízelgő hangja? Nem hatott-e reá a környezet, a rokonság, a szerencse, a véletlen csábítólag, kábítólag? Egyéni nagysága abban szemlélhető, hogy mindez ördögök társaságában megtudott állani emberül. Meg, mert nemes lélek, politikai éleslátás és bölcseség egyesült benne a szilárd akaraterővel. Egyik nagy költőnk a nagy Hunyadi Jánosnak haldokló ágyán e szót adja ajkaira: „Hogyha újra kezdeném is, előbbi éltemet követném". Nos, e nagy szót bátran kiejthetné Bocskay is! Hadvezéri nagysága abban látszik, hogy hadsereg szervező talentumának, haditervének köszönheti sikereit; abban látszik, hogy soha magát sem a pillanatnyi kedvező szerencse, sem a véletlen beállott, előre nem látható akadály által sem engedte leterelni előre kitűzött útjáról, tervétől, szándékától. „Nunquam a proposito declinare!" Óh, mi nagy elv ez! Bocskaynak voltak nagy elvei! És ez elveket akaratának teljes szilárdságával igyekezett érvényre emelni, megvalósítani. Ennek bizonyítására csak egy, de nagyon jellemző, bár szomorú példát hozok fel. Elve volt, hogy katonái ne raboljanak, ne pusztítsanak, s azért ne kóboroljanak, ne portyázzanak; különösen pedig, hogy kíméljék meg a szegény nép vagyonát, házát, földjét, rétjét, vetését, gyümölcsösét. E parancsának betartását a lehető legszigorúbban ellenőrizte. És midőn megtörtént, hogy épen egyik legvitézebb csapatja és annak harczi babérral koszorúzott vezetője, az ő legkedvesebb, legbecsültebb alvezéreinek egyike mégis megszegte e parancsot: a vezért kivégeztette, a csapatot szigorúan megbüntette ! Fájt a szíve, sajgott a lelke, de nem volt gyenge! Nem habozott, nem kegyelmezett! Azt mondja a történetíró : „Bocskay igyekezett a hajdúk rablásainak gátat emelni, és egyik legjelesebb vitézét, Lippai Balázst megölette, mert máskép meg nem fékezhette!" Fejedelmi nagyságát bizonyítja politikájának diadala; fejedelmi nagysága abban látható, hogy nem a maga akaratát vitte előtérbe, hanem mindenkor kipuhatolta: mit akar a nemzet, mit akarnak a nemzet képviselői? És ha azután akár Erdélyben, akár Magyarországon megtudta : mit várnak, mit kivánnak alattvalói ? — azt teljes eréllyel megvalósítani igyekezett, úgy hogy tettei úgy tűnnek fel, mintha csak mind az ő szívében, az ő lelkében fogantak volna. Fejedelem, ki egy a népével, ki azzal együtt érez, együtt gondolkozik, együtt és egyért él: vájjon nem nagy-e az! ? * * De nem folytatom tovább ! Azt mondja róla a történet: „Nem élt hasztalan; hogy Magyarország megmaradt magyarnak, abban Bocskay Istvánnak örök emlékű része van!" Mindenki elhiszi nekem, hogy az, kinek emlékezetét most háromszáz év elmultával az egész magyar protestantizmus úgy ünnepli, mint a maga törvénybe iktatott szabadságának első biztosítóját, épen törvénybe foglaltatóját; a vallásszeretet egy fenséges példányképét, egy erős hitű, hitével valóban hegyeket mozgató férfiút; hogy az, kinek emlékezetét az egész magyar nemzet úgy ünnepli, mint olyan hű fia emlékezetét, ki honának szabadságát, a magyar nemzetnek életét biztosította; hogy az, kinek szobrát a legelső magyar ember, Ő felsége a király azért állíttatta fel, hogy kedves, nagy ajándékot adjon népének, de egyúttal kifejezze, hogy ő is tiszteli, nagyrabecsüli emlékezetét, hogy az méltó ünneplésünkre s azért: hajtsuk meg előtte háromszor a zászlót és mondjunk áldást dicső nevére!