Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-06-24 / 26. szám

alkalmazni, kérdés, hog}r főtételt tehát miért tüzünk ki ? De hát szerencsés újítás-e ez? Egyáltalán nem, mert kevés híján akármelyik főtételt bátran oda lehetne ragasztani bármely más beszéd elébe. Pl. „az élet bizonytalan volta" — bármely oráczió elé oda ragasztható. Vagy ez is: „mi vigasztalhat egy nagy veszteség-, ben". Avagy: „Istentől vannak a megpróbáltatások. Nemkülömben az Úr gondot visel." Olykor a főtételnél nem is érthető, miért áll a beszéd előtt. Pl. van ilyen czím: „Vágy a szülőföld után". Azt hinnők első tekintetre, hogy a beszéd ezt a gondolatot fejtegeti. De bizony csak annyit olvasunk, hogy az illető hazajött meghalni, a többi aztán más gondolatokat tár elő. Miért tehát ez újításszámba menő eljárás, ha nincs értelme, midőn ez a mód határozottan levon a beszédek értékéből. Értékéből? Mit is mondjunk ezekre a beszédekre? Felszínen mozgó, könnyű lére bocsátott dikcziók ezek. Egy-egy gondolathoz, oda fűzve szó, néhány konvenczionális szólam, ennyi az egész. Hogy hatást lehetne velők elérni, hogy magasabb regiókba is fel lehetne vele emelni a lelkeket, alig hisszük. Talán egy-kettővel igen, de a legtöbbel általában véve nem. Pedig Fülöp József egészen jó stilizátor. írása magyaros, gördülékeny, a beszédek kerekdedek, csak mélyebbre eressze — a hálóját. Ugyanezeket mondhatjuk a sírnál mondható beszédeiről is, valamint a közlött néhány imádságról is, a mely utóbbiakban a lélek is tötb, a mi azt mutatja, hogy csak akarnia kell, és az előbbiekben is lehet lélek. Péter Mihály. BELFÖLD. „Nyugdíjügy." (Válasz Fövenyessy Bertalan úrnak, a „Ref. Zeneközlöny'' szerkesztőjének.) A „Ref. Zeneközlöny" felelős szerkesztője, Fövenyessy Bertalan, a fenti czím alatt tesz szemrehányást közlönye 11-dik számában, mondván: „Tudvalevőleg magyarországi ref. egyházainknál sok oklevél nélküli orgonista van alkalmazva. Ezeknek érdekében ifj. Györe Dániel, torontál-vásárhelyi kollegánk lelkesen czikkezik a „Protestáns Egyházi és Iskolai Lap "-ban, nem kisebb dologra csábítván őket, mint hogy lépjenek be a Magántisztviselők Nyugdíjintézetének kötelékébe. A megszorult, s sorsáért aggódó családapának ez jó tanács lehet, de szerintünk hálásabb dolgot művelne Györe kartársunk, ha a tanítói s orgonistái oklevél sürgős megszerzésére buzdítaná oklevél nélküli társait." E rövid, de mindenesetre fontossággal bíró, ellenem felhozott vádra s ennek tisztázására a következőkben kívánok válaszolni: Magyarországi reform, egyházainknál tényleg több helyen előfordul, hogy egyházaink kántorai nem bírnak néptanítói oklevéllel; hanem részben: kántori, lelkészi, zenetanári (tehát sokkal nagyobb, értékesebb) diplomával rendelkeznek, melynélfogva kvalifikáltabbak is, mint a tanítói képesítéssel bírók. Vannak továbbá olyanok is, kik autodidakta sajátították el az egyházi zenét s mint kiváló zenekapaczitások ösztöneiknek engedve, léptek e pályára. Ha Fövenyessy kartársam figyelemmel kisérte zsinatunknak az Orsz. Lelkészi Nyugdíjintézetre vonatkozó határozatát, úgy bizonyára tudja azt is, hogy ennek kebelébe csakis azon orgonista-kántorok vétetnek fel, kik lelkészi vagy tanítói oklevéllel rendelkeznek. Bár nem tudom, hogy mi indította e rideg határozathozatalra zsinati atyáinkat, hogy a zenetanári és kántori oklevéllel biró orgonistáinkat az intézetből kizártnak tekintik ; mert ha az életben nem restelik velük együtt szolgálni az Urat, együtt küzdeni anyaszentegyházunk hatalmasabbá tétele magasztos munkájában: úgy talán a földi javakban is egyaránt kellene részesiílniök ? De mivel a törvény szent és sérthetetlen s miután ki van mondva, hogy a lelkészi nyugdíjintézet kötelékébe ez utóbbiak fel nem vétethetnek, nem erkölcsi és felebaráti kötelességünk-e mindnyájunknak az elhagyottak ügyét magunkévá tenni s azokon segíteni?? Hiszen meg vagyon írva a könyvek könyvében: „A szegényt és szűkölködőt mentsétek meg!" (Zsolt, könyve: 82-ik zs. 4. v.) Avagy talán a mai előhaladott korban azokra a régi szent igazságokra nem építhetünk, nincs szükségünk ! ? Én úgy tartom, hogy a biblia az élet könyve s a ki azon szent törvények betartására törekszik — ítéltessék bár el gyarló földi emberek által — Isten előtt kedves dolgot cselekszik az. Ezen igazságok értelme szerint tettem tehát, hogy tanítói oklevéllel nem bíró kartársaim figyelmébe ajánlottam a „Magyarországi Zenészek Országos Nyugdíjintézetéébe való belépésüket. Úgy látszik azonban, hogy Fövenyessy kollegám nem olvasta kellő figyelemmel végig ily irányú czikkeimet; következtetem ezt abból, hogy ellenem irányított vádjában azt írja, hogy én a: „Magántisztviselők Nyugdíjintézeté "-nek kötelékébe való belépésre csábítom az oklevél nélküli kántorokat. Ha annyi fáradságot vett volna magának, hogy elolvassa nevezett czikkemet, mindjárt annak bevezetésében meggyőződhetett volna a felől, hogy azon nyugdíjintézet nem a „Magántisztviselők", de a „Magyarországi Zenészek Országos Nyugdíjegyesülete." (Ne tessék ám azt gondolni, hogy a „zenész" szó mindig muzsikus czigányt jelent.) Ezen egyesület tagjai: országunk területén működő zene-, énektanárok, híres zeneművészek ós orgonista-kántorok. Ezek, úgy hiszem, nem magántisztviselők. Igazán csodálkoznom kell Fövenyessy kartársamon, ki okleveles tanító s zenével foglalkozik, hogy azokat a lelkes embereket, kik magyar nemzetünk szellemi kultúrájának fokozatos emelését tűzve ki szem elé a zene — mint szív- és lélekművelő — tárggyal foglalkoznak;