Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-06-24 / 26. szám

ő ezeket a szellemi élet fejlesztésének előmozdító harczosait: „magántisztviselőknek" nevezi. Bővebben megmagyaráznám, hogy kik legyenek a „magántisztviselők" ; de mert a lap keretén jóval kíviil esnék czikkem, de meg nem tételezhetem fel egy Fövenyessyről, hogy azt ne tudná, ezért csak röviden ennyit jegyzek meg: magántisztviselő szerintem és a világ szerint az, ki egyes emberek magánügyeit szolgálja ; egy szóval: ki a nemzeti kultura fejlődésének előmozdításában közvetlenül részt nem vesz. A zene azonban oly nagy szerepet játszik magyar nemzetünk lelki világában, hogy maga kultuszminiszterünk közelebbről intézkedett annak minden iránybani fejlesztésére. Végül még arra kívánok megfelelni kedves kartársamnak, hogy miért nem tettem azt a „hálás" dolgot, hogy oklevél nélküli kollegáimat a tanítói és orgonistái oklevél sürgős megszerzésére bírjam; miért ajánlottam inkább a Zeneegyesület Nyugdíjintézetébe való belépést ? Mit tenne kedves pályatársam, ha egy 60—70 éves, elaggott kántorviselt ember kopogtatna be önhöz húsz év múlva, s szivszakadva, zokogó hangon panaszolná el, hogy egyedüli életfentartója: kedves felesége, — ki őt gyámoltalan napjaiban gondozta — váratlanul meghalt. Már most nincs, hova lehajtsa fejét, nincs betevő falatja, mit tegyen ? Nemde ezt mondaná ön: „Ne búsulj öreg, nősülj meg!" Midőn azonban látná az öreg fagylaló, kétségbeesett tekintetét, ezt a kérdést lenne kénytelen megkoczkáztatni: „Mint volt kántorember nem tudsz-e a nyugdíjadból megélni, öreg barátom?" A kántortisztet viselt öreg ember reszkető szavakkal válaszolná: „Uram, negyven éven át kántoroskodtam X-i egyházközségben, minden erőmet, tehetségemet egyházam naggyátételére szenteltem, azt hittem, hálás lesz a világ érte. Történt pedig ezelőtt mintegy 20 évvel, mikor az országos lelkészi nyugdíjintézetet alakították egyházunk nagyjai, a tanítói oklevéllel nem bíró kántorokat az intézet kebeléből kizárták. Nekem sem volt tanítói oklevelem s így nyugdíjt nem élvezek én sem. Volt abban az időben egy Fövenyessy nevű kántor, ki erősen forszírozta, hogy az olyan kántorokat, kik nem képesített tanítók, ki kell hagyni a nyugdíjintézet javaiból. De nemcsak ezt tette, hanem boldogtalanokká, földönfutókká, koldusokká tett bennünket. Lehetne most nekem is szép nyugdijacskám, mert egy régi jó kollegánk, ki nem szűnt meg ügyünkben fáradozni, felhívta táborunkat, hogy lépjünk be a Magyarországi Zenészek Nyugdíjegyesületébe; de mert Fövenyessy az intézetet lekicsinyelte s minket félrevezetett s szavának engedtünk most hajléktalan koldusok vagyunk. Ekkor, kedves kollégám, mikor önt a lelkiismeret tiszta érzése megrázkódtatja, kétségbeesésében azt a balgatag tanácsot adja az öreg koldusnak, a volt kollégának : „ Tudod mit, öregem ? szerezd meg a tanítói oklevelet! Erre a tisztes vén látja az ön nagy zavarát, lelki tusáját, rokkant lépésekkel faképnél hagyja. Ugyebár, sötét kép ez? No, de hát megbocsátható önnek, mert még ifjú ember s mint veszem észre, tapasztalatlan. Nem képes átérezni egy anyagi viszonyokkal küzdő család nyomorral, szenvedéssel keresztezett életét. Mert ha ezt átérezné, úgy bizonyosan jobban meggondolná mindazt, mit nyilvánosság elé kiván terelni. Képzelje csak el. Kántoraink között vannak 40 —60 éves emberek, kik tanítói oklevéllel nem birnak ugyan ; de már 20—40 év óta szolgálják hűségesen, becsületes odaadással egyházainkat. Mit gondol, azok az 50—60 éves emberek, kik már réges-régen elfelejtették az elemi dolgokat, mert az élet nagy iskolájában a ránczos homlokú professzor — a sors — egész más módszer szerint tanít; mi módon szerezhetik meg ezek a tanítói oklevelet, mikor egész életükben csupán, énektanítás volt az, mit a tanítás terén véghezvittek. Találjon erre módot kollegám, de azt megjegyzem, hogy mit én már kitaláltam erre nézve, önnek azt utánam kitalálni nem szabad ! (Kántorainkat vizsgáztató tanár urak behunyt szemmel hallgatják a 60 éves múzsafiak szemüvegen át könyvből kiböngészett feleleteit.) Most pedig azt kérdem: miért, kell a már évek hosszú során át működő kántoroknak tanítói oklevél, mikor ennek beszerzésére egyházi főhatóságunk által soha nem voltak kötelezve? Hiszen a kántori pályán működőknek sokkal előnyösebb a zene- vagy énektanári, esetleg kántori oklevél. Szerintem csak ezek lehetnek igazán képzett orgonisták és jeles énektanítók. Kiknek tehát tanári oklevelük van, csak nem lesznek rákok, hogy visszafelé menjenek a tanítói oklevél után. Vagy talán a tanítóképző-intézet híresebb orgonistákat képez, mint maga a zeneakadémia? Tudna-e kartárs úr önmagán kívül 5—6 embert megnevezni osztálytársai közül, kik a lévai tanitóképezdében végezve, ott sajátították el a zenét annyira, hogy az életbe kilépve, jó orgonisták lettek ? Ügy-e nem ? Az tudnivaló clolog, ha a növendéknek hajlama nincs a zenéhez, hiábavaló a kitűnő zeneprofesszor legkiválóbb módszere is, nem képes azokba zenei tudást önteni. Mindezáltal oklevelet nyernek a gyengék is. Ily értelemben tehát, míg egyházi főhatóságunk ki nem mondja azt, hogy orgonista - kántori pályára lépő egyéneknek tanítói oklevéllel bírniok kell, az ideig ezt forszírozni szükségtelen. Most azonban minden nemesen érző embernek arra kell törekednie, hogy azon szerencsétlen helyzetbe jutott, egyházi nyugdíjigénnyel nem bíró orgonista-kántorainknak bármi módon is nyugdíj biztosíttassék. Félre tehát minden üres beszéddel, rosszakarattal, gáncsoskodással, legyünk a tettnek emberei s valamint én megtettem kántortársaim érdekében, mi csekélységemtől kitellett, úgy mindannyian egyakarattal lelkesedve hassunk oda, hogy ne érezze hiányát ennek egy is közülünk ; hogy így mindannyian életkedvvel, vidorsággal folytathassuk nemes munkánkat jó Istenünk dicsőségére. Most pedig, miután kimerítőleg megindokoltam tettem miértjét s a csábítás vádját magamtól elhárítot-