Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-01-14 / 3. szám

a rész, illetve csak textus eszmei tartalmát kiemelje az író s azt egy kevéssé kibővítse, s mindjárt készen van a „rövid, népszerű" bibliamagyarázat. Sz. Kiss Károly bibliamagyarázataival szemben tehát, eltekintve attól, hogy nem összefüggők s rendszer bennök fel nem ismerhető, legelső kifogásom az, hogy roppant rövid bibliai részeken épülnek föl s hijjával vannak a tárgyi magyarázatnak. Már pedig a bibliamagyarázatnak, szerintem, bibliaismertetésnek is kell lennie, a melynek nemcsak az eszmei tartalom, a tanulság kiemelésére kell szorítkoznia, hanem ki kell terjeszkednie a szöveg, a helyzet, a viszonyok ismertetésére is. Sz. Kiss Károlynak, még a textusszerű rövid részek mellett is, lett volna erre alkalma; a legtöbb esetben azonban nem használja azt fel, vagy csak igen kevéssé. Körülbelül ebből folyik azután az, a mit másodsorban kifogásolandónak tartok bibliamagyarázatainál. Ez pedig az, hogy bibliamagyarázatai tulajdonképen elveszítik eme jellegüket s vagy rövid, felosztással is bíró predikácziókká, vagy pedig csak bibliai képekké válnak, a mint szerző helyesen nevezi is őket. De épen ez teszi kérdésessé előttem azt, hogy mint ilyenek, sikerrel használhatók-e a gyakorló lelkészek által? A vasárnap délutáni bibliamagyarázatok az egyházi beszédet pótolják. Nézetem szerint nem azért, hogy az istentisztelet így rövidebb, 15—20 perczig tartó legyen, hanem azért, hogy híveink ne csak a rövid prédikáczió-textusokból, hanem nagyobb ós pedig összefüggőleg magyarázott részletekből ismerjék meg a bibliát. Sz. Kiss Károly bibliai képei azonban, még ha kettőt összefogunk is belolök, akkor sem igen töltik ki egy rendes egyházi beszéd idejét Két—három perez alatt végig lehet olvasni a legtöbbet, s így, ha számba vesszük is az olvasás és az élőszóval való előadás időtartama között való különbséget, azt mondhatjuk, hogy rendes, sem nem siető, sem nem vontatott előadással, el lehet Őket mondani 8—10 perez alatt. Ennyi ideig tartó bibliamagyarázat pedig aligha lehet elég szilárd és tartalmas központi része egy istentiszteletnek. Végül kifogásom a magyarázatok ellen az, hogy a szerző nem mindig járt kellően utána a részek helyes értelmének és a helyes magyarázatmódnak; sőt egyszer s másszor még arra is hajlandó, hogy a szöveget megváltoztassa ós a helyes értelmezéstől tudva eltérjen, csak azért, hogy a rész az ő általa kihozni akart szellemi értelmezéshez alapot adjon. Ezt pedig megengedhetetlennek tartom. Nem a magunk eszméit magyarázzuk bele a bibliába, hanem a bibliai szövegből magyarázzuk Jci a benne foglaltakat. Tegyünk csak e tekintetben egy kis szemlét a magyarázatok fölött. Az I.-ben, a 12. lapon tévedés, valószínűleg inkább csak tollhiba a Genezáret tava körül feküdt községek nevei között Bethesda — Bethsajda helyett, Az V-dik megváltoztatja, és pedig a jegyzetből láthatólag: tudatosan, Lámekh dala szövegét, csakhogy az a ^magyaráz ásra alkalmassá legyen. A kim agyarázás is azonban csupa hipothesis, a melyre a szöveg egyáltalán nem jogosít. A X.-ben határozott tévedésben van a szerző, a mikor a zsidó népnek ismertetett csüggetegségét a pusztai vándorlás 40-dik esztendejére teszi. Ha figyelmesen elolvasta volna az Exodust és a Numerit s egy kissé tovább olvasott volna a magyarázott részben, nem pedig csak az első öt versig, akkor meggyőződhetett volna a felől, hogy a magyarázott esemény az Egyiptomból való kiköltözés első esztendejében történt és épen a miatt kárhoztatta Isten a zsidókat a 40 évig tartott pusztai vándorlásra. A XI.-ben, Cselek. 18 : 12—16. versét magyarázva olyképen beszél Felixről, Festusról és Heródes Agrippáról, mintha ezek előtt korábban állott volna Pál, mint Gallió előtt. Ez pedig tévedés és Pál élettörténetének összezavarása. A XIII., XVII. és XVIII.-ban a magyarázat nagyon magán viseli azt a törekvést, hogy a csodák ne mint csodák, hanem csak mint különös természeti tünemények értelmeztessenek. Á XVI.-ban nagyon ingadozó, hogy úgy mondjam: kertelgető a szerző nézete a felől, hogy az „adelfoi* Jézusnak testvérei-e, vagy pedig csak „atyjafiai"? Erre a kertelgetésre pedig nincs szükség. Az evangéliomi nyelvhasználat és a világosan beszélő lókusok kétségtelenné teszik, hogy az „adelfoi" és az „adelfai" alatt az írók Jézusnak nem testvéreit, hanem csak közeli atyjafiait értik. Az ilyen kritikus helyeket nem homályban hagyni, hanem épen megmagyarázni szükséges. — Ugyanezen magyarázatban azt állítja a szerző, hogy „meg vagyon írva", hogy a leány „elhagyja atyját, anyját s követi az ő férjét". Én pedig úgy olvasom a Gen. 2:24-ben, hogy ez a férfi felől van megírva. A XVIII.-ban Ábrahám hitét, a mellyel Izsákot fel akarja áldozni, „vakhitnek" minősíti; holott, ha van igazi, üdvözítő hit az ó-testamentumban, akkor az épen Ábrahám engedelmességében nyilatkozik meg. XIX.-et illetőleg csak azt jegyzem meg, hogy a mustármagról szóló hasonlat nem példázat, hanem hasonlat. A XX.-ban Zakeust olyképen mutatja be, mint őszinte és nagylelkű embert, a kit épen emez erényeiért érdemesített Jézus arra, hogy házához szálljon. Pedig ép az ellenkező az igaz, e Jézus épen azért szállt Zakeushoz, hogy gonosz kapzsisága és erőszakossága bűnéből kiemelje. Eme kifogásaim mellett azonban elismerem, hogy Sz. Kiss Károly ügyesen emeli ki a textusok szellemi tartalmát és ügyesen használja fel a tanításra. Stílusa magyaros, könnyen folyó, népiessége mellett is eléggé emelkedett. Bántó csupán az, hogy a ,,-hez" rag helyett állandóan a ,,-höz" ragot alkalmazza, ott is, a hol a nyelv eufoniája a „-hez"-t kivánja. Alig hiszem, hogy gyülekezete így beszélne: „vógéhöz, testvéreihöz, beteg-