Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-01-14 / 3. szám

érdeklődését megragadta a hasonlatosság a társadalom élete s általában a szerves lények élete között. Ennek megfelelően sok gondos párhuzamot láttunk a különféle tudományos írók részéről a kettő között és a „társadalmi szervezet" az irodalom bizonyos ágában szokott kifejezés lett. Azt azonban be kell vallanunk, hogy ezek a párhuzamok eleddig nem váltak be, sem oly hasznosaknak, sem oly termékenyeknek, mint igazság szerint várni lehetett volna. Az általánosítások és elvonások, mikre még az olyan eredeti gondolkozó kezében is vezettek, minő Spencer Herbert volt, be kell ismerni, sokszor erőltettek és ki nem elégítők, és bízvást mondhatni, hogy a kutatás e mezeje, mely eleinte felette sokat igért, egészben véve csalékonynak bizonyult. De hogy a társadalmi és a szerves élet között csakugyan van némi analógia, azt úgy a történelem, mint a tapasztalat kétségkívül sejteti. A történelem lapjai mintha a szerves élet rajzaival volnának tele, melyeknek megható részletei a biologust önkénytelenül lekötik. A társadalmi rendszerek is némán és sötétben szülemlenek meg. Majd szemünk láttára fejlődnek. Aztán haladnak, a míg az életrevalóság bizonyos delelőjét el nem érik. Attól fogva fokozatosan hanyatlanak s végre elenyésznek. E különböző fokok pedig bizonyos, jól felismerhető változatokat mutatnak, melyek a szerves élet kifejlődését és feloszlását bárhol változatlanul kisérik. Az is észlelhető, hogy a népek életéről, növekvéséről és hanyatlásáról szóló ez az eszme mélyen gyökerezik az emberi gondolkozásban. A történetíró tudatában mindig jelen van. Az általános irodalomban is folytonosan találkozunk vele. A népies képzeletet áthatotta. Állandó kifejezésre talál a nyilvános szónokok beszédjében s a napi sajtó íróiban, kik szüntelenül azt hajtják, hogy nemzeti életünk, ha úgy tetszik: művelődésünk életének el kell érnie, ha ugyan még el nem érte, fejlődése felső határát, s hogy azután alá kell hanyatlania, mint minden másnak, a mely megelőzte. Hogy a társadalmi szervezetek határozott életerővel vannak felruházva, ezt, úgy látszik, biztosra veszik. De: mi ez az erő ? Hol székel ? Mely törvények ellenőrzik amaz, úgynevezett szerves képződmények fejlődését és hanyatlását? Sőt: mi maga a társadalmi szervezet? Vájjon az a politikai szervezet, melynek részei vagyunk? Vagy a faj, melyhez tartozunk ? Vagy általában a művelődés ? Vagy, miként némely írók vélik, az egész emberi nem az evoluczió folyamán ? Be kell ismernünk, hogy korunk irodalma az efajta kérdések seregére nem ad kielégítő választ. Nyilvánvaló, hogy ha a társadalmi tudomány alapját valaha szélesen és szilárdan akarjuk lerakni, van egy, minden másnál fontosabb pont, melyre figyelmünket szegeznünk kell. Az emberi történelem megkülönböztető vonása: a faj társadalmi fejlődése Ám e fejlődés jellemző és kivételes vonása: az egyén viszonya a társadalomhoz. A faj haladását az alapvető szerves feltételek csak oly feltételek mellett teszik lehetővé, melyek sohasem bírták és most sem bírják az alájuk vetett egyének többsége részéről a józan ész jóváhagyását. Az egyén érdekei és a társadalmi szervezetéi, a végbemenő evoluczió közben, sem nem azonosak, sem ki nem békíthetők, mely föltevést mindamaz erkölcsi rendszerek, melyek az egyéni magaviseletnek az ész által való szentesítését igyekeztek megállapítani, szükségkép elfogadták. A kettő, alapjában és természeténél fogva, kibékíthetetlen ; mint láttuk, bármely kor egyénei nagy részének semmi személyes érdeke sincs a faj e haladásában, vagy a végbemenő társadalmi fejlődésben. Azonban különös, hogy az emberi ész, melynek ama súlyos föltételeket, miknek az ember alája van vetve, megszüntetni látszólag hatalmában áll, ezt a megszüntetést mégse hajtotta végre soha. A fejlődés nem csökkenő gyorsasággal folyik a történelmen végig és szemünk előtt s teljes előhaladásban van. A kérdés, mellyel szemben állunk, tehát ez: Mi lett hát az emberi észből ? Úgy tűnik fel, mintha erre a felelet már tényleg meg lett volna adva. Az emberi történelem sarkalatos kérdése, melynek értelmiét eddig sem a tudomány, sem a bölcselet föl nem ismerte, nyilván az a harcz, melyet az ember társadalmi fejlődése egész szakán végig saját eszének alárendelése végett folytatott. E harczban a mozgató erőt kétségkívül vallásos hite szolgáltatta. A következtetés, melyre jutnunk kell, tehát az, miszerint a hit működése az emberi evoluczióban az, hogy az egyéni magaviseletnek észfölötti szentesítést szolgáltat, melyre a fejlődési folyamat fentartása végett van szükség, mert azt a józan ész, a dolog természeténél fogva, sohasem hagyhatja jóvá. Az evolucziós tudomány manapság — mintegy a mult bölcseleti iskoláival szemben — igazolni látszik a társadalmi ösztönök egyik leginélyebbikét és legjellemzőbbikét; azt t. i., a mely (Lecky szavával*) ama bölcselők elméletét, kik az ember társadalmi viselkedésére észszerű szentesítést igyekeztek megállapítani — mely iskola Angliában az „utilitarizmusban" csúcsosodott ki — egészben véve „mélységesen erkölcstelennek" tartotta. Úgy látszik, a tudománynak végre egy másik, ép oly általános ösztönt is igazolnia kell, a mely korunk egyik jellemző és nagyban elterjedt értelmi felfogásával szintoly egyenes ellentétben áll. A XIX. század elejétől kezdve s különösebben Comte Positiv bölcseletének megjelenése óta, Franczia-, Német- és Angolországban egyre növekvő számú gondolkozó (de nem szükségkép, sem főként Comte általános elveinek követői) vonta kétségbe a természetfölötti elem lényegesen szükséges voltát a vallásos hitben. Angliában e tárgy körül nagy irodalom támadt s a Seeley I. R. tanárnak tulajdonított „Természetes vallás" és hasonló könyvek felkapottsága s másoké, melyek e kérdést különféle szempontokból tárgyalták, bizonyítja az érdeklődést, melyet ez a nézet fölkeltett. Közöttünk egy nagy és növekvő, értelmes párt tényleg azt állítja, * Az európai erkölcs története. I. k. 2—3. lap.