Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-06-10 / 24. szám

is igen tudna magának számot adni azokról a vegyes érzésekről és gondolatokról; melyekkel a beszélgetés végén eltávozott. — Mi lehet ennek az oka? — Nagyon egyszerű: az illető tisztelendő úrnak prédikáczióira az ő theol. nézeteinek eddig még semmi észrevehető és állandó befolyása nem volt. Hangsúlyoznom kell ezt a két szót, hogy észrevehető és állandó. Hangsúlyoznom kell pedig azért, mert sokszor tapasztaljuk, hogy templomban és prédikácziók olvasgatása közben a hozzáértő figyelőt meglepi néha egy-egy wágneri hang, midőn t. i. a szónok, egy ideig szép csöndesen kerülgetve saját gondolatát, egy czifra kifejezéssel, mint a villám, keresztülsiklik a kényes ponton, de úgy, hogy a kurátorék nem értették, mit mondott. Es ama bizonyos „befolyás" alatt nem ilyen vékony morálú ügyeskedést értek, hanem az egyszerű beszédű pásztor egyenes lelkének, legbensőbb hitének, legjobb meggyőződésének és tudásának érthető, állandó, következetes és tapintatosan fokozódó megnyilatkozását. A hol pedig ez nincs meg, ott vonjuk kérdőre a tisztelendő urat, hogy a kollégája előtt kifejtett meggyőződését mórt nem vitte fel soha a szószékre? A pápista pap hamar készen van a felelettel. 0 a maga jobb meggyőződését nem viheti katedrára, inert neki, mint az egyház hivatalnokának, ott is feljebbvalói határozatához kell igazodnia és csak a tökéletesnek megállapított, zsinatilag elfogadott, pápailag kihirdetett egyházi tan értelmében szabad beszélni, ha ugyan valahol a protestantizmus ellensúlyozása végett szükséges a beszéd. Mert azt jegyezzük meg, hogy a róm. kath. egyház legfontosabb hivatalos működése a sakramentumok kiszolgáltatása, s e mellett az emberi szónak el kell némulnia, vagy ha mégis megszólal, nincs egyéb feladata, mint hogy a lelket az egyházhoz lánczolja, melyen kivül üdvösség nincsen. Szóval itt, a hol a tárgy az egyház dicsősége, a papot az egyházzal szemben elfoglalt viszonya minden felelősség alól fölmenti. Nem így azonban a prot. lelkipásztort. Az ő beszédének tárgya először is nem az egyház dicsősége, hanem az Isten igéje. Azután pedig ő nem áldozár, hanem pásztor, ki az általa legjobbnak ismert mezőkön legeltet s nem rejtegeti benső legszentebb hitét, legjobb meggyőződését, valamint nem teszi félre csupán a paptársával folytatandó eszmecserére az Ő tanulmányainak színe-javát. Hogy pedig ez általában mégis így van, azt letagadni alig lehet; tehát a prot. papnak is felelnie kell az előbbi kérdésre, s ez neki nem oly könnyű feladat, mint pápista kollégájának. Segítsük elő e kérdés tisztázását s keressük azokat az okokat, melyek a lelkészek egy nagy részének theol. álláspontját a katedráról leszorítják. Egyik legbanálisabb oka abban van, hogy sok esetben az a bizonyos „álláspont" nem nyugszik elég komoly s szilárd alapokon, hanem csak itt-ott elkapkodott modern frázisokból áll. Ez pedig kevés ahhoz, hogy egy egész élet igehirdetői tevékenységének fokozatosan erősbödő, állandó jelleget adjon. Szintén számbaveendő ok az is, hogy a régebben elegendőnek megállapított papi jövedelmek az igények emelkedésével lépést nem tartván, a lelkész kénytelen sokszor, nagy családjára való tekintettel, hol gazdálkodással, hol más hasonló tisztességes mellékfoglalkozásokkal idejének jó részét eltölteni. A papi hivatal pedig egy egész embert kiván, ki szívvel-lélekkel magasztos hivatásának él, ki a néki adott kegyelem mértéke szerint, a megismert igazság által felszabadítva, minden alkalommal vallást tesz a maga hitéről. Ernyedetlen szorgalommal munkálkodik az Úr szőllőjében, s csak a pihenésre s a maga szórakoztatására maradt időt használja fel, hogy mintegy üdítő kedvtelésként a maga szőllőjében is forgolódjék. Ez előre bocsátott s különösen a mi magyar prot. egyházunk életében észlelhető két okhoz vegyünk most hozzá két általánosabb jellegű körülményt, t. i. a reformoktól való természetes idegenkedést és a kritikai irány gyors fejlődése folytán előállott nagy távolságot a theol. tudomány s az egyházi tan között. Mint minden élő szervezet, úgy az egyház is féltékenyen őrködik, hogy a változó viszonyokhoz s az újuló környezethez való alkalmazkodásában a kellő határokon túl ne lépjen. Ezért tehát eléggé nem méltányolható okos óvatossággal vigyáz minden reform törekvésre, szüntelenül erősíti a régi sánczokat, hogy az új áradatok a történelmi mederből ki ne törjenek. A görög és római egyház e tekintetben csupán intézményileg működik s az egyéni tevékenységnek, respektive a prédikácziónak beavatkozását nem tűri. A prot. egyház azonban szabad intézmény lévén, tágabb teret nyit a pap igehirdetői tevékenységének; de azért szintén vigyáz, hogy a közérzületet netalán botránkoztató, efemer újdonságok az igehirdetés komoly tekintélyét ne veszélyeztessék. Sőt még azt sem engedi, hogy a történelmi múlttal bíró, általánosan elfogadott szabad nézetek is egyszerre, átmenet nélkül lépjenek a régiek helyére, mielőtt a közgondolkozás azoknak befogadására előkészíttetett volna. A prot. egyháznak ez a saját érdekében rejlő mérsékelt konzervativizmusa és a történelmi theologia gyors fejlődése, annak erős kritikai iránya, az egyházi tan s a theol. tudomány között megteremtették a közismert feszült viszonyt. A konfessziók keletkezésének idejében még úgy a theologiának, mint az igehirdetésnek alapja a szentírás authenticitásában való föltétlen bizalom volt. Erről az álláspontról a theol. tudomány tovább haladt s a papságnak nem legértéktelenebb része a tudomány eredményeit általában elfogadta. Miután azonban minden pap emlékszik azokra a gyötrelmes, kételyek közt hányódó theologus esztendőkre, melyek alatt gyermek-