Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-05-13 / 20. szám

tudunk és nem is merészelünk. Minden magasba törő vágy újnak szülője lesz. jjVlily magasan szárnyal az apostol imájában és mégis mennyire -érzi, hogy nem érte el a teljes magasságot. De ezen érzés mellett erős azon meggyőződése is, hogy Isten mégis megérti őt, lelkének kibeszélhetlen vágyait, a melyeket 0 értékel, mérlegel. „Feljebb", hogy sem kérjük, . . . „véghetlen bőséggel", az 0 „teljessége" szerint fog 0 cselekedni, mondja az apostol; — egyik hegycsúcs a másik felett, tündöklő fehér fényében és ékességében! „Annak, a ki véghetetlen bőséggel mindeneket megcselekedhetik, feljebb, hogy nem mint kérjük vagy elménkbe béfogjuk" . . . Talán még többet is mondana Pál, de látjuk, hogy kimerítette az emberi nyelv lehetőségeit. Valóban úgy érezzük mi is, hogy az isteni kegyelem teljes értékű jelzésére nincs csak egyetlen szavunk, és ez nem más, mint annak a neve, a kiben az isteni beszéd testet öltött. Jellegzetes szava Pál apostolnak ez a „feljebb", a „feljebbség" volt lelkének jellegzetes vonása. Lelke nem volt bénult, egyensúlyát nem zavarták méltatlan szenvedélyek. Emberi mértékkel mérve ő „felette igen bővölködő ember volt". Hősies dolgokat kísérelt meg és vitt véghez, de ott volt lelkében szüntelen a „feljebb" után való törekvés, képzeletében még nagyszerűbb, dicsőbb tervek és tettek is éltek; szinte pazar volt az önfeláldozásban, a szolgálat minden munkájában és szeretetében. És ez mind onnan származott, mert felette bővölködött az isteni kegyelemre vonatkozó tapasztalatában. Mennyire ellenállott ama világosságnak, a mely a keresztyének életéből sugárzott feléje, s íme mily fény áradt ki reá onnan a magasból. Halálra üldözte Krisztus tanítványait, és íme, a ki őt megtalálta, egyházának apostolává tette. Soha ember nálánál bővölködőbben nem vett az isteni kegyelemből! Csak ilyen mélységes tapasztalatból születhetnek a nagy eszmék az isteni kegyelem fenségéről. Ágostonnak sok „engedtetett meg", azért volt felfogása Istenről oly magasztos. Bnnyannak oly kemény tusája volt a békességért, azért irta meg a „Vándor útját". Luther az ő erős lelkében kóstolta meg a hit idvezítő, szabadító erejét, azért hagyta örökéül a a Galata levél feletti kommentárját. Mi természetesebb, mint az, hogy a midőn Pál apostol közeledett az isteni kegyelemhez, oly czélból, hogy leírja, megmérje annak fenségét: nyelve megtagadta a szolgálatot ós szaggatott kifejezéseiből szinte kiérezzük túláradó szívének heves lüktetését. Minden apostolnak megvan az Ő sajátos izenete és egyénisége. Pál apostol az isteni kegyelem fenségének hirdetője. Az isteni kegyelem eme fenségéről sokszor megfeledkeznek az emberek. Elkorlátozzák, megszűkítik ezt kicsinyes, szőrszálhasogató dogmákban. Bele akarták szorítani ezt kicsinyes emberi kéz ásta csatornákba. Hogy részesei csak azok lehetnek, kik e, vagy ama felekezethez tartoznak I Ez fogalom-összezavarás. Az öntöző csatornákat összetévesztjük az esővel, a mely felülről jő, a melyet ember nem adhat és vissza nem szoríthat. Voltak, a kik vették az Úrnak sákramentumát és meggyalázták a Krisztus nevét, mint a Borgiák; és voltak, a kik nem vették, mint a „testvérek" és életük által életnek illatává tették itt a földön a Krisztus nevét. És ki ne tudná, hogy kívül a keresztyénség határain is az isteni kegyelem éltető vizei mily dicső oázisokat varázsoltak nagy pusztaságokba. Bizonyára nem szólunk kicsinylőleg az egyházról, hiszen akkor Pál apostol ellen emelnők fel kezünket. Az egyház Istenországának dicső, gazdag fő- és székvárosa, a melyben felette bovölködő volt az isteni kegyelem mindenkor. Az isteni kegyelem fenségéről nagyon kicsinyesen szoktak azok is ítélni, azok az ú. n. modernül gondolkodó emberek is, a kik az istenivel szemben egyáltalában semmi olyan nehézséget nem éreznek, mit Pál apostol érzett akkor, midőn belemerült az isteni kegyelem csodás tényeinek szemléletébe. Ok elégnek találják a bölcselet száraz, meztelen kifejezéseit. Nagyon méltánylólag szólnak az ilyenek a keresztyénségről, mint olyanról, a mely nagy szolgálatokat tett az irodalomnak, művészetnek stb.; de arról, hogy ennek lényege tulajdonképen az isteni kegyelemből eredő örömhír a bűnös emberhez, erről megfeledkeznek, vagy legalább is egy vállvonással térnek felette napirendre. Vannak, a kik nagyon ékesszólóan írnak és beszélnek arról a thémáról, hogy a keresztyénség nem ellenkezik a józan észszel, és bizonnyal ez igen hasznos és szép théma; de sokszor elfeledik az ilyenek hangsúlyozni azt, hogy a keresztyénség az Isten bölcseségének és tudományának mélységes gazdagsága, s megfeledkeznek az evangéliom teljességéről és véghetetlen bőségéről. Mily magosságos dolgokról van itt szó, és a mit róla írnak vagy szólnak, hasonlatos a veréb szerény röptéhez. Szükséges hangsúlyozni azt, hogy a keresztyénség megnemesíti a házias erényeket, a mindennapi élet munkáját, küzdelmeit; de még szükségesebb, hogy az embereket emlékeztessük ama fenséges áldozatkészségre és szolgálatra, a melyre Krisztus hívja fel tanítványait. Szükséges, hogy az egyház egész súlyával, a belehelyezett isteni erők szerint érvényesítse befolyását a szocziális reformok körül; de szükséges hangoztatnia azt is, hogy a legideálisabb földi lakóhely és helyzet messze elmarad ama város mögött, a mely felé arcczal fordulnunk és vándorolnunk kell. A keresztyénség nem egyike az egymással elsőségért vetélkedő vallásoknak; nem olyan, a melyben egy kissé több rokonszenves elem van, mint a judaizmusban, a mely egy kissé reményteljesebb, mint a buddhizmus és szellemibb, mint a mohamedanizmus, egy kissé észszerűbb, mint ama modern „új vallások", a melyek jönnek s mennek, némelyeknek nagy megbotránkozására, még többeknek mulatságára. A keresztyénség'egyedül álló, isteni, a mely felülhaladja az ember minden reménykedését ; ez azon magossága, mélysége, szélessége és hosszúsága a Krisztus szeretetének, a mely minden ismeretnél feljebb való.