Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-05-13 / 20. szám

Ha hívek akarunk maradni vallásunk szelleméhez, akkor ennek értéke felett ne a morálfilozófia, ne is az esztétika elveinek mértéke szerint ítélkezzünk, hanem keressük és meglátjuk minden ízében azt a feljebb bővölködő isteni kegyelmet, a melyet szem nem látott és fül nem hallott. Szárnyat kellene adnunk a mi hitünknek és dicsőséges reménységünknek; nem a keresztyénség észszerűségét, hanem minden emberi értelem feletti bővölködését kellene sokszor hangoztatnunk. A Krisztus evangéliomának épen tartalmát kell hirdetnünk, a mely a két fődologban összpontosul:' irgalom és győzelem, a bűnös bocsánata és a szentnek tökéletessége. Sokszor petyhüdt hittel és bátortalanul prédikálunk, szinte félünk hirdetni az újjászületés reménységét, az új élet igéretét. Bizonyára elérkezett az idő, hogy Krisztus szolgái teljesítsék a megbízást, a melyet az Úrtól vettek és ne a természeti világ törvényeiről értekezzenek, hanem Isten országának fenséges Ígéreteit hirdessék. Valóban szépeknek kell lenniök a mi lábainknak a hegyeken. Nem azért ordináltattunk, hogy prédikáljunk az egészség- és más tan tételei felett, vagy essayket mondjunk el a szószéken, hanem hogy hirdessük azt az örömhírt, a melyet csak a keresztyén szószékről lehet hallani. Hirdetjük az isteni kegyelem végtelen erejét és fenségét minden, még a legelvetemültebb bűnösökkel szemben is. Az átöröklődés komoly törvény és bizonyára szivünkre vesszük ennek rideg tanításait; de oda helyezzük a fizikai átöröklődés törvénye fölé a szellemi átöröklődés fenséges törvényét. Tíz bűnös generáczió kumulatív befolyása fölé oda emeljük azt a tényt, hogy Krisztus által ismét fiákká lehetünk. Tudomány és irodalom szinte összeesküdtek arra nézve, hogy kitöröljék a modern ember szivéből a reménységnek utolsó nyomát is, mondván: néked öröklött hajlamaid, bűneid vannak, számodra nincs reménység; de ezen s minden más összeesküvéssel, ellenmondással szemben is Isten küldöttének tiszte nem lehet más, mint az, hogy hírül adja mindeneknek, hogy Krisztus meghalt a kereszten, ül az Atyának jobbján és ha valaki a Krisztusban van, „új teremtmény" az. A „bűnösöknek" szóló ezen tanúbizonyság mellett bátorítólag kell szólanunk a „szentekhez" is, az ő örökségüknek kincseiről. Szükséges, hogy feltárjuk az ember előtt azt, a mi megaláz, de egyszersmind azt is, a mi felemel. Nekünk keresztyéneknek fel kell tárnunk ablakainkat, hogy a feljebb való reménység sugarai behatolhassanak földi életünk minden mozzanatába. Bizony itt az ideje, hogy az üdvösséget ne a mi gyarló képzeteink, hanem Isten dicső czéljai szerint értékeljük; ne a mi gyengeségünk, hanem Istennek ereje szerint. A keresztyén ember nem valamely szegényes, „gyalogjáró" moralitás mértéke szerint kell, hogy neveltessék, hogy csupán csak tisztességtudó, törvénytisztelő polgár legyen, hanem „a Krisztus állapotjának mértéke szerint". Ef. 4 : 13. Bizonyára nem lett volna érdemes Krisztusnak meghalnia, csupán azért, hogy mi az emberi társadalom ítélete szerinti, külső látszatra szóló, legális értelemben vett tisztességes életet éljünk. Ha sok szorongattatáson megyünk is által, megmossuk ruháinkat és megfehérítjük azokat a Bárány vérében. . . . Vannak küzdelmeink, — milyenek volta-k a Páléi! — de tudjuk, hogy a mindenekben diadalmasoknál feljebbvalók vagyunk, az által, a ki minket szeretett. Rom. 8., 36. 37. Vannak veszteségeink, de ott van az, a ki nekünk mind az életben, mind a halálban „Nyereségünk". Mindig és mindenekben a „feljebbvalóság az isteni kegyelem fenségének mértéke szerinti a mi idvességünk . . . feljebb, hogy nem mint kérjük vagy béfogjuk, a mi bennünk munkálkodó fenséges isteni kegyelem ereje szerint! P. BELFÖLD. Az ország 1904. évi egyházi és valláserkölcsi közállapotai. Az ország zavaros politikai viszonyai miatt késett ezúttal az 1904. évi statisztikai évkönyv megjelenése. Ebben találja magyarázatát az, hogy mi is csak most közölhetjük az 1904. évre vonatkozó adatokat. Mindamellett érdekesek és tanulságosak azok reánk nézve mindenkor; lássuk azért ezen adatokat, a következő sorrendben : I. Népesség. Kiszámított összes népesség Magyarországon az 1904. év végén : 17.576,378; Horvát-Szlavonországokban: 2.537,355; a Magyarbirodalomban összesen: 20.113,733. Az 1903. év végén volt 19.885,445. A természetes szaporodás alapján lehető gyarapodást nagyon megakasztja a nagymérvű kivándorlás, a mint azt alább látni fogjuk. II. Házasságkötések. Az 1904. év folyamán 156,701 házasság köttetett Magyarország területén; a társországokban : 25,469 ; a Magyarbirodalomban összesen : 182,170. Eddig elért legnagyobb szám, különösen az 1903. évvel szemben, mikor is a sorozások többszöri elhalasztása és a fokozódó kivándorlás miatt csak 160,221 házasság köttetett. Ezer lélekre esett Magyarországon 9 0, a társországokban 10*1 házasság. A felbontott házasságok száma a birodalom területén : 127,816 volt, még pedig halál következtében 124,190, elválás folytán 3626 s így a kötött házasságok többlete és a családok számának szaporulata 54,354. Az előző évben 35,197 volt. Törvényhatóságok szerint aránylag legtöbb házasság köttetett Heves-, Torontál-, Bács-Bodrog-, Szeréin-, Pozsega vármegyékben, hol az arányszám 11*6 és 11*1 között mozgott; legkevesebb házasság történt Moson-, Sopronmegyékben, Szatmár-Németiben és Varasdon, a hol 6 0 és 6'8 között változott az arányszám. Hónapok