Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)
1906-04-29 / 18. szám
hogy akad 3, 4 ember, a ki dolgozik. A hiba nem abban van, hogy a Próba-énekeskönyvet 2 /3 részben egyetlen ember készítette. A hiba nem a mennyiségben van, hiszen én is azt vallom, hogy egy ember jobban elvégezheti, mint harmincz. A hiba a minőségben van és abban a körülményben, hogy egy-két ember munkája úgy jelent meg a világ előtt, mintha készítette volna 30 tekintélyes ember. A ki a Próba-énekeskönyv valóban szomorú történetét meg akarja érteni, ezt figyelmen kivül nem hagyhatja. De az sem feledkezhetik meg az efféle bizottsági munkálatok természetrajzáról, a ki új programmot ad a munkához. Ezért szólottam czikkemben erről. Ha Szügyi József más véleményen van, legyen az ő hite szerint; ámde mindenki megvárhatja tőle s így én is, hogy mielőtt ellenkező véleményét kimondaná, előbb az ellenvélemény érveit czáfolja meg s a maga véleményét okokkal sánczolja körül. Mivel mindezt Szügyi elmulasztotta, fentartom eddigi véleményemet s rátérek czikkemnek harmadik részére. Seprődi János. (Folyt, következik.) ISKOLAÜGY. Van-e szükség felekezeti felsőbb leánynevelő-intézetekre ? Az elmúlt 1905. év deczember havában folyamodást nyújtottam be a budapesti ref. egyház tanácsához, melyben az egyház közbenjárását kértem arra, hogy egy, a Tisztviselő-telepen felállítandó, internátussal egybekötött felsőbb leánynevelő-intézet nyitására engedélyt kaphassak, mert nekem, mint magánosnak, az egyház hozzájárulása nélkül nem engedi meg az állam, hogy felekezeti iskolát nyissak. Ez alkalomból az egyháztanácsnak egy nagyon tiszteletreméltó tagja arra intett, hogy ne akarjak felekezeti iskolát nyitni, mert mai napság nincs már helye a felekezetieskedésnek. Minthogy többen is lehetnek hasonló nézetben, engedtessék meg nekem, hogy kifejtsem, miért óhajtok én protestáns leánynevelő-intézetet nyitni. Czélom eredetileg, a felekezeti jelleg gondolata nélkül, első sorban csak az volt, hogy a dunamelléki egyházkerületben lakó protestáns szülők leányai számára is létesítsünk olyan intézetet, melyben magasabb műveltséget sajátíthassanak el, a nélkül, hogy közömbösekké válnának saját vallásuk iránt. Eddig igen sok protestáns szülő volt kénytelen zárdába adni gyermekét, mert az a még korlátolt számú, internátussal egybekötött állami intézet, nem fogadhatta be az összes növendékeket, kik felvételért folyamodtak. Minthogy azonban a zárdákat ma már a r. katholikus gyermekek is megtöltik, természetes, hogy a protestáns leánykák kiszorulnak, mert azt nem is kívánhatjuk, hogy a mieinknek adjanak elsőséget saját hitsorsosaikkal szemben, az ő vagyonukból föntartott intézetekben. Ha tehát sem az állami iskolákban, sem a zárdákban nincs hely: nekünk magunknak kell felekezeti felsőbb leányiskolát állítanunk, itt a dunamelléki egyházkerületben, mint a hogy a kerületek legtöbbje létesített ilyen intézeteket, nagy áldozatok árán is. Iskolámnak részletesen kidolgozott tantervében kidomborodik a protestáns jelleg s egyebekben is a jó Istenbe vetett hit és a krisztusi szeretet ápolását hangsúlyozom erőteljesen, hogy ne csak művelt, de vallásos nőket, áldozatkész felebarátokat bocsáthassak ki majd felállítandó intézetemből. Én a protestáns szülők leányaiból jó protestáns nőket is szeretnék nevelni, kik hittel, meggyőződéssel ragaszkodjanak vallásukhoz s ne legyenek hajlandók azt érdekből mással fölcserélni ; mert nem lehet szilárd alapja az erkölcsi életnek az a vallás, melyet tetszésünk szerint bármikor könnyen, vagy legföljebb némi lelkifurdalással, de mégis el tudunk hagyni. Ebben már felekezetieskedem; de ugyanazt teszi mindenki, a ki hozzájárul ahhoz a munkához, mellyel egyházunk vezető tagjai a közömböseket fölserkenteni, az ingadozókat a protestáns hitben megszilárdítani s a növekvő nemzedéket a vallásosságban nevelni igyekeznek. Más felekezetek is mindent elkövetnek, hogy a vallásosság ápolásával vessenek gátat az erkölcsök általános sülyedésének; de minden felekezet csak a maga vallását ápolhatja igazán lelkesedéssel. Az egyház minden egyes tagja vétkes mulasztást követ el, ha ebbeli kötelességét elhanyagolja, mert mi elmaradtunk és sok a pótolni való. A római egyház tagjai már sokkal régebben alakítanak a társadalom minden rétegében köröket, társulatokat, egyesületeket, mint mi. Folytonosan alapítják az iskolákat, pedig már évszázados mintaiskoláik vannak. De tudják, hogy a megállás után visszaesés következik, azért nem szűnnek meg újakat létesíteni, a régieket pedig a kor színvonalán föntartani, bővíteni, nagyobbítani. S ha egyik-másik iskolájuk hírneve időnként aláhanyatlik is, újra fölvirágoztatják lelkes és buzgó munkával. Az ő leánynevelő-intézeteikből kikerült fiatal leányok a legritkább esetekben feledkeznek meg a beléjük csepegtetett hitről annyira, hogy megcsúfolnák, vagy megtagadnák vallásukat, a mire a mi protestáns leányaink körében — fájdalom! — gyakran látunk példát. Az ilyenekből aztán magával meghasonlott, elégedetlen, boldogtalan teremtés válik, ki nyugtalanul keresi lelkének békéjét s élete csak vergődés. Csalóka fényt követve veti bele magát az élvezetek árjába, vagy lázasan foglalkozik irodalommal, művészettel, tudománnyal, míg azt hiszi, hogy azért boldogtalan, mert „egyénisége nem érvényesülhet". De mily vigasztalan, sötét kétségbeesés fogja el, mikor illúziói szétfoszlanak s meglátja, hogy hírnév, dicsőség, fény, ragyogás mily fagyasztóan hideg a nélkül az isteni szeretet nélkül, mely a legnyomorultabb embert is testvérünkké avatja s melyben világosan érezzük az Istennel való közösséget. S az ilyen szegény
