Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-04-15 / 16. szám

„Megtérés halogatásáról" tele vannak mélységes fejtegetésekkel. „Csak a Krisztust" xzímtí beszéde, mellyel budapesti lelkészi hivatalát elfoglalta, valóságos theologiai alkotás s egyúttal a hidat mutatja, a melyen a természetfölöttitől eltávozó emberiség, megragadva Jézus bűntelensége s a kereszthalálban mutatkozó emberfeletti szeretet által, megint visszatér az újtestamentomhoz. Néha egész prédikáczió-sorozatokat is írt, a melyek közül a legkiválóbb az, a mely Jézust a néphez, a szenvedőkhöz, a bűnösökhöz és az Atyához való viszonyában mutatja fel. „A biró, a nép és az áldozat" czímű beszéd inkább csak vázlat, de azért mégis csak ebből idézem a befejező sorokat: „A biró szerepét Tcivánod? Mint azok, a kik mindig a hatalom pártjára állanak ! A népét-e ? Mint azok, a kik mindig a többséggel tartanak! Én a Jézushoz állok, mert inkább akarok szenvedni, mint 0 és megdicsőíttetni, mint 0!" És most, t. közönség, tartsunk tetemre hívást! Képzeljük magunk elé Szász Károlyt, ha nem is élőbbről, csak abból az időből, a mikor püspökké lett. Képzeljük magunk elé, ha úgy tetszik, azt a képet, a mely a budapesti ref. gimnázium dísztermében van elhelyezve s a mely e kiváló férfiút öreg korában, de még mindig ereje, testi és szellemi ereje teljében állítja elénk. És aztán képzeljük magunk elé élete legutolsó éveiből, a mikor alig lehet belőle s csak szeretetteljes tudakozódással s biztatgatással előhívni a szellemi élet szikráit! Milyen nagy ellentét! Milyen rettenetes és megrázó ellentét! Képzeljük magunk elé azt, a ki itt e templomban hatalmas beköszöntő beszédét tartja, s lássuk magunk előtt a ravatalon, a mint elszáradva s agyongyötörve pihen! És kérdezzük meg: mi volt az, a mi erőteljes testét és felséges sugarakat szóró szellemi erejét összetörte ? Ismerjük el, t. közönség, hogy édes hazánkban kevés ember szeret erélyesen és kitartóan munkálkodni. Ha aztán találkozik valaki, a ki képes dolgozni, arra a közélet, úgy a világi, mint az egyházi közélet, óriási terheket rak. Szász Károly pedig nemcsak képes volt nagy szellemi munka végzésére, hanem valósággal szenvedélye volt a munkálkodás! Ot tehát a szellemi élet minden terére elhurczolta, részint saját mohó vágya, részint közéletünk amaz igazságtalansága, a mely a munkást erején felül terheli. Oh, mért nem fogtuk meg a kezeit? De hiszen ez hiú kérdés. Mert megfogtuk, de ő nem engedett, s ment, mint a Longfellow ifja, ajkán e jelszóval: Excelsior. Csakhogy ő már majdnem 60 éves volt, a mikor budapesti lelkésszé és dunamelléki püspökké lett és a már említett sokféle régi és új püspöki teendő, valamint a budapesti első lelkészre háruló rendes és rendkívüli munka mellett lázas irodalmi tevékenységet is folytatott. Ha lelkészi és püspöki munkáját csak úgy könnyedén viselte volna, vagy az irodalmi tevékenységét hagyta volna abba: bizonyára nem roskadt volna össze! Talán kibírta volna azt a nagy csapást, melyet a halál mért rá, a mikor családi fészkéből elvette 8-Ztj ki szenvedéseit megédesítette, örömeit megkétszerezte s küzdelmeiben hűséges segítőtársa volt! De így, a hogy dolgozott, nem bírhatta ki! A budai templom építésén, a gimnázium újjászervezésén, a sok prédikáláson és egész sereg konventi rendelkezés kivitelén, meg a sok irodalmi munkán kivül két nagy czélt törekedett elérni. Egyfelől a középkor nagy költője vonzotta, a kinek sajátságos formái között a költészet, theologia és bölcsészet sugarai találkoznak, a melyek a szigorú erkölcsiség lángpallosává alakulnak, hogy ezekkel saját tévedéseit is, de mások hitványságát is sújtsa, még saját pártfelei közt is. Másfelől, elkezdve a Horvát-Szlavonországban szétszórt reformátusokon, a kik között igazán minden szempontból nevezetes munkát végzett, kerülete minden gyülekezetét meg akarta látogatni. Czéljait el is érte s fáradhatatlan munkásságának emlékeiül ott van egyfelől a teljes Dante, zengzetes magyar nyelven, másfelől azok a vaskos kötetek, a melyekben összes püspöki látogatásai alkalmával tartott beszédei, továbbá a gyülekezetek anyagi viszonyaira, erkölcsi, tanügyi, vallási állapotára vonatkozó jelentések s még kérdései is, a melyeket az iskolákban vagy a presbitériumokban vagy más alkalommal egyesekhez intézett. Ezek Szász Károly legdicsőbb síremlékei s ezek így együtt mutatják, hogy mily szép harmóniává szövődött élete utolsó évtizedeiben mindaz, a mi valaha csak elméjét foglalkoztatta. Valóban, egy református püspök, a ki Dante Paradicsomába mélyed el s a legnehezebb nyelven kifejezett súlyos gondolatok zárait tördeli, másfelől szorgalmasan készül s a legapróbb dolgokra is kiterjeszti figyelmét, hogy előkelő és egyszerű magyar reformátusok hitéletét és erkölcsiségét erősítse, s hatalmas és bölcs szavával intsen, korholjon, vigasztaljon, építsen: valóban szép látvány! És mivel ily fenséges czélokat ért el, ne zúgolódjunk azért, hogy összeroskadt. De ne is elégedjünk meg azzal, hogy hiszen összeroskadása mögött fényes mult áll. Arra kell törekednünk, hogy munkássága inspiráczióvá váljék a jövőben! A magyar ifjúság lelkesüljön ezentúl is oly kiváló egyéniségek iránt;

a kik tüzet tudnak gyújtani és a lelkeket lángra gyújtják; de ha igazán szereti a hazát, akkor Szász Károly életéből tanulja meg a hevet csendes és erélyes munkává változtatni és úgy éljen, hogy legalább 30—40 éves korában képes legyen nem annyit, csak félannyit dolgozni, mint a mennyit Szász Károly 60 éves korában dolgozott. És mivel remélhetjük, hogy Szász Károly élete igazán tanítómester lesz és ihletés a komoly, buzgó és kitartó, sőt önfeláldozó munkára, s hogy ő is, mint Ábel, még holta után is kiált: ne féljünk rávetni szemeinket a ravatalára s a ravatalon bágyadt arczára. Szép az élő arcz, a melyből az értelem heve s az akarat ereje sugárzik elé; de még szebb a halott arcza, a melyen az önfeláldozás fénye árad szét! Ne zúgolódjunk azért Szász Károly ravatalánál! Sírjunk, de ne lázadjunk fel az isteni gondviselés ellen. Hanem bízva abban, hogy élete és munkája erőforrás lesz nemzetére és egyházára nézve,