Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-04-15 / 16. szám

Jánosnak tért nyithasson — a mikor aztán hozzáfogott, derekasan megfelelt hivatásának s később egy csomó jóravaló számtani kézikönyvet is irt. Mint tanár, s mint lelkész azonban annyi szellemi kincset gyűjtött, hogy egészen természetesen jutott a közoktatásügyi miniszteriumba, a mely hivatva volt, hogy a szomorú 50-es évek után a magyar tanügy romjain új és fényes épületeket emeljen! A minisztériumban, miután egy darabig tanfelügyelő is volt, a tanácsosságig felvitte, s ott, a mint maga is megemliti székfoglaló egyházi beszédében, melyet akkor tartott, mikor budapesti lelkésszé iktatták be, „az igazgatás dolgában szerzett jártasságot". Különben az igazgatás dolgában jártassággal már akkor is rendelkezett, a mikor a minisztériumba belépett. Hiszen több tekintélyes egyháznak volt a lelkésze s rövid ideig a solti egyházmegyét is kormányozta. A minisztériumba különben még egyebet is vitt. Erre nézve igen érdekesen nyilatkozott ő maga, abban a beszédben, a melyet mint megválasztott, de még be nem iktatott püspök a dunamelléki ref. egyházkerület 1884-ik évi tavaszi közgyűlésén tartott. Felvetvén a kérdést, hogy nem kell-e előítélettel küzdenie, a mikor az állani szolgálatából lép ismét az egyházéba, így szólt: „Ez utóbbi aggodalommal szemben azonban engem az az öntudat s a netalán kételkedőket az a kijelentésem nyugtassa meg, hogy én az állam szolgálatába is átvittem s tizenhét év alatt is csonkítatlanul megőriztem egyházi szolgálatom reininiszczencziáit, melyeket az a meggyőződésem erősített, hogy a magyar állam és a magyar protestáns egyház érdekei nemcsak ellentétben nem állanak egymással, de sőt szorosan összetartani s egymást támogatni és erősbíteni vannak hivatva." Es hogy Szász Károly mint állami hivatalnok sem feledkezett meg egyházáról, azt nemcsak azzal mutatta meg, hogy mint a dunamelléki ref. egyházkerület tanácsbirója részt vett a tulajdonképeni egyházi munkában is, hanem azzal is, hogy középiskoláink számára az állami segítséget — természetesen mások közreműködésével — megszerezte, a nélkül, hogy ezek szabadságát veszélyeztette volna. Emlékezetben kell tartanunk, hogy az első szerződést protestáns középiskolával, mellyel a többiek számára is az államsegély forrásaihoz utat tört, Ő kötötte meg. A tapasztalat bizonyítja, hogy az azóta mindig bővebben folyó államsegélyek nemcsak nem ártottak középiskoláinknak, hanem azok köziil nem egyet, se kettőt, az összeroskadástól mentettek meg. Már most érintenem kell, ha csak röviden is, hogy Szász Károly csak következetes maradt önmagához, a mikor később a református egyház és a magyar nemzeti állam közti összeköttetést erősítgette. Hogy az öszszeköttetés jogosult-e vagy nem, hogy haszna van-e az egyháznak belőle s áldásos-e az államra nézve, hogy lehetővé teszi-e az egyháznak vagy gátolja-e ezt abban, hogy igazán egyházi czéljai megvalósítására minden jogos egyházi eszközt felhasználhasson: ez nagyon bonyolult kérdés. De néhány egyszerű és világos tétellel rendet lehet teremteni e bonyolultságban. Mindenekelőtt hangsúlyoznunk kelL hogy akár az államsegélyek kiszélesítéséért, akár a tanárképzés rendezéséért, akár a polgári házasságra vonatkozó s azzal kapcsolatos törvények megalkotásáért és illetőleg azért, hogy mindezeket a protestánsok, kétségkívül nagyon különböző kedélyhangulatok közt, de mégis csak elfogadták : a felelősség nem egyedül Szász Károlyt illeti. Természetesen a dicsőség sem, ha valami jó ebből államra vagy egyházra nézve származott. Mind a felelősséget, mind a dicsőséget meg kell osztania azokkal, a kik a lefolyt húsz esztendő alatt a református és általában a protestáns egyház sorsát úgy irányították, hogy ez a magyar állammal szemben, már mint a hogy a magyar ember szokott, egy kicsit eladósodott ugyan, de másfelől az attól vett erősítésekkel folyton új meg új egyházakat szervez az ország oly vidékein is, a hol azelőtt a reformátusok seregestől vesztek el s jól berendezett iskoláiban azt a szellemet erősítgeti, a mely egyik legnagyobb biztosítéka annak, hogy az állam vezetői mind a protestáns egyház, mind a nemzet szabadságát tiszteletben tartsák. Szász Károly eljárását bírálni vagy itt-ott kifogásolni is lehet e téren, hiszen tudjuk, hogy egyes merészebb tervek, pl. a felekezetnélküliségről szóló törvény előtt ő is aggodalommal állott meg, de hát az élet sokszor oly junktimot állít és épen ő elé s a többi protestáns vezér elé is olyat állított, a minek egyes részeit elfogadni, másokat meg elvetni nem lehet és nem lehetett. Annyi bizonyos, hogy ha igazán egyházi bajaink orvoslására, mert hogy ilyenek nagy számmal vannak, azt mindenki tudja, teljes erővel megindulnánk, hát akkor minket az ő államot és egyházat barátságos viszonyba hozó törekvései nemcsak nem gátolnának, sőt inkább segítenének, mert egyfelől a protestáns egyház terhein könnyítenek, másfelől az egyházat a lelki munka végzésére ösztönzik. Csak ébredjen minden protestáns magasztos hivatásának tudatára és áldozzon erejéhez mérten egyházáért, akkor sohasem következik be az, a mi kétségkívül nagy veszély lenne, hogy t. i. az állami segélyek kiszárítják az önkéntes adakozás forrásait, mert hiszen a fötörvény az egyházra nézve mindig az marad, hogy az Isten Lelke által táplált hívek buzgóságából éljen meg. Azok a törvények pedig, a melyek a protestáns egyházakat a hívekkel való beható foglalkozásra kényszerítik, remélhetőleg nem változnak többé, vagy ha változnak, akkor csak még ideálisabb magaslatok felé, a szabadságeszme még teljesebb megvalósítására visznek bennünket. Természetesen a szabadságeszme kötelességeket is ró reánk. Jól tudta ezt Szász Károly is és a ki tőle nagyon eltérő felfogásokat vall is az egyház ós állam viszonyáról, nem tagadhatja meg, hogy ha némi áldozatokat hozatott is egyházával az állam erősítése végett, mihelyt alkalom nyilt, egyháza segítségére sietett, s bámulatos tevékenységet fejtett ki az egyház bajainak orvoslására.