Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-04-15 / 16. szám

Mert az a meggyőződésem, hogyha a tanár jó s a reábízott tanulók száma nem 50—60, vagy ennél több, hanem legföllebb 40, s hogy ha nem tanít hat-hét osztályban, legrosszabb esetben kettőben, túlterhelés nincs, a bukottak száma se lesz nagy, de a tanulók idegessége se. Tény, hogy a bukottak száma, épen az emlegetett körülmények következtében nagy. De vájjon csak a középiskolai tanulók között akad olyan, a ki kötelességének nem felel meg? A hol minősíteni kell — s fájdalom, a mi közéletünk igen sok helyt minősít, — mindenütt van a követelményeknek meg nem felelő egyén, mindenütt van bukott. S így a gimnáziumban is van. Pedig annyi kegyelmi tényt, mint a mennyit a gimnáziumi tanárok gyakorolnak, sehol sem lehet találni. Magam kétszer minősítettem döntőleg tanítványaimat. S bizony sokszor kellett igazságérzetemet birtokon kiviil levő argumentumokkal megnyugtatnom, holott az a tanuló, a kit minősítettem, legjobb meggyőződésem szerint gimnáziumba való épen nem volt. Ha a tanulónak az iskolai év vége izgalmas, a tanárnak épen kínos, hogy ha igazságérzete szerint akar eljárni. A bukottak nagy számának lehet sok minden az oka, csak épen a tanárok szigorúsága nem. A statisztika persze csupa számokkal operál. Ennek következtében a miért-re feleletet nem ad. S így sem ezt az általános okot, sem az egyes iskoláknál meglevő különös okot fel nem említheti. Ilyen különös oka a bukottak aránylag nagy számának nálunk Szászvároson az, hogy tanulóink egy része, kivált az alsó osztályokban a tanítás nyelvét sem nem beszéli, sem nem érti. Egy másik része érti ugyan és beszéli, de nem jól. Ennek a körülménynek kettős következése van : először, hogy az elégtelenek száma növekedik, másodszor, hogy az osztályozás egész mértéke, színvonala enyhébb, mint egy olyan iskolánál, hol a növendékek száz perczentje érii s beszéli a tanítás nyelvét. Az állítólagos túlterhelés az oka a tanulóifjúság idegességének. A Társ. Tud. Társaságban a gimnáziumról előadást tartó idegorvosoknak a trombitáján ez volt a legédesebben csengő zene. Az idegesség elkerülése végett aztán a gimnázium tárgyai közül elhagyandónak véleményezték a latint, görögöt, a magyar nyelvtant, részben a retorikát, a magyar irodalom történetét és számtant a felsőbb fokon. Ezek után méltán kérdezhetni, hogy hát voltaképen mi marad meg tantárgynak, ha ezeket mind elhagyjuk a nagyon is hiábavaló világtörténettel együtt ? Semmi, mert hiszen a gimnáziumban épen ezek az anathema alá került tárgyak alkotják a tanítás anyagát, Igazán meg kell erőltetnie az embernek magát, hogy komolyan vegye ezeknek az uraknak a szavait. Mert állításaikban két vastag tévedés van. Első az, hogy — hála Istennek — a tanuló ifjúság távolról sem olyan ideges, mint a milyennek ők állítják. Hivatkoznom kell az országos tornaverseny s egyáltalában a tornatanítás általánosan ismert, szép eredményére s arra a férfias és kitartó jó kedvre, a mellyel a tanulóifjúság a tornaórákon s kirándulásokon részt vesz, s hivatkoznom kell a tanulóifjúság kedvező egészségi állapotára. A másik vaskos tévedés abban áll, hogy azok az idegorvosok a fővárosi tanulók idegzetét vették alapul s nem a vidékét. Minden általánosításban van igaztalanság. Ebben épen sok van, a mint azt Rombauer főigazgató saját tapasztalatai alapján talpraesetten kimutatta. (Lásd VII. ker. állami főreáliskola 1904—5. évi értesítőjét.) A tanulóifjúság nem idegesebb társadalmunknál. S hogy annyira ideges, mint a társadalom maga, ez az átöröklés törvényénél fogva érthető és természetes. S érthető és természetes az is, hogy a fővárosi iskolákban nagyobb fokú a baj, mint a vidéken. (Folytatása következik.) TÁRCZA. Emlékezés. (írta ós a budapesti ref. egyház nagynevű papjai, Szász Károly ós Papp Károly emlékét felújító ünnepélyen 1906. inárczius 25-én felolvasta dr. Szabó Aladár, ref. lelkész). (Folytatás és vége.) Forduljunk most a másik nagy pap, Szász Károly felé. Természetesen az ő sokoldalú tevékenységének minden részletére ki nem terjeszkedhetem. Hiszen könynyebb lenne róla könyvet írni, mint egy rövicl megemlékezés keretében méltatni, mint lelkészt, költőt, műfordítót, tanférfiút. Arról pedig szó sem lehet, hogy kétfelé vagy többfelé szakítsuk. Ha ezt tesszük, hű képet nem alkothatunk róla. Lelkének két fő eleme volt. A renaissance fénye s a reformáczió melege egyesült benne. E két tényező közül hol az egyik, hol a másik lépett előtérbe. A mikor majdnem teljesen leszakadt is az egyház testéről, akkor is mindig megzendült lantja húrjain egy-egy komolyabb hang, a mely jelezte, hogy lelkész volt s talán jövendölte, hogy ismét azzá lesz. Mint katona kezdte pályafutását. Hogy katona is volt és karddal kezében védte a haza és a szabadság szent ügyét, ez csak azért történt, mert a lelkeket áthatotta az a fájdalmas bizonyosság : „Mindnyájunknak el kell menni", és talán azért, mert valami csudálatos isteni gondviselés még ezt a fonalat is oda akarta fonni ama bámulatos és szövevényes remekmű közé, a mit Szász Károly életének nevezünk. Volt tehát katona, de mivel a szellemiség egész erővel uralkodott lénye felett, a mikor Ő választott s nem a körülmények uralkodtak elhatározásain, akkor oly pályát választott, a melyet ugyan szintén el lehet rontani s a szellemiség fény köréből az anyagiság vermébe juttatni, de a mely a maga igazi mivolta szerint mégis a szellemiség pályája, t. i. a papi pályát. A lelkészi vizsga letétele után egy ideig tanár is volt, s bár eleinte inkább kényszerűségből tanított számtant, — a mivel különben mindig kedvvel foglalkozott, hogy Arany