Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1906 (49. évfolyam, 1-53. szám)

1906-04-08 / 15. szám

szigetszentmiklósi lelkész korában a maga papjának tartotta. Torok Pál élete vége felé az ünnepi beszédeket a Kálvin-téri templomban Ő mondotta, s jól emlékszem, hogy mikor Török Pál temetéséről haza tértünk, egy előkelő úri ember, meg is nevezhetem, Horváth Alajos, határozottan kimondotta, hogy Papp Károlynak budapesti lelkésszé kell lennie, mert ő a legkiválóbb szónok. Mikor erre valaki megjegyezte, hogy nem elég a szép előadás, Horváth Alajos tántoríthatatlanul felelte, hogy Papp Károlyban megvan a kellő tartalom is! Hiszen ő — mondá — mindig a maga beszédeit viszi a kathedrába. Vajha minden lelkészről ezt lehetne elmondani! Papp Károly tehát eljött, s egy hatalmas, tüneményes beszéddel köszöntött be az 1884-dik év tavaszán. Attól fogva részt vett a budapesti egyház fejlesztésében. De működésében a legbecsesebb részt kiváló ós mindig érdekes szónoklatai képezték, a melyekkel nemcsak a reformátusok érdeklődését tudta ébren tartani, de más vallásúakban is felkeltette a ref. egyház iránti rokonszenvet. A fájdalmas érzés lelkéből s a betegség testéből itt sem tűnt el. Mindez, kivált később, gátolta a gyakori predikálásban; de különben is akármennyit prédikált volna, sohasem tehetett volna eleget azok kívánságának, a kik hallgatni szerették. Beszédeit előkelők és az egyszerűbb emberek is élvezettel hallgatták. Sokszor megdöbbentette, máskor elragadta a közönséget. Szeretnék e beszédekből idézni, de sietnünk kell, mert még egy másik és pedig nagyon sokoldalú élettel is kell foglalkoznunk. Nem idézek tehát e sok ékes beszédből. Nem idézem annak a hatalmas adventi beszédnek egyes részleteit, a melyben csudálatos erővel rajzolja, hogy a meg nem tért ember mily ellentétet képezne az égi seregekkel, ha azok közé bejuthatna is, s hogy a megátalkodott lélek, hallván az égi seregek sírását az ő bűnei felett s az Örök biró mennydörgésszerű szózatát, hogy állana lesújtva s hogy kiáltaná: Omoljatok rám ti halmok! Borítsatok el ti hegyek ! Nem idézek ama beszédeiből sem, a melyekben, mintegy lángpallossal járt körül s hallgatói figyelmét teljesen lekötve, megrázó hangokon ostorozta a társadalmi élet visszásságait s a családi élet tisztasága és békéje ellen elkövetett vétkeket. Nem idézem beszédeinek meglepő fordulatait, nem találó illusztráczióit. Nem mondom el, hogyan hasonlította a bűneibe újra meg újra visszaeső embert ahhoz, a ki mindig megígéri, hogy nem ugrik többé a folyóba s mégis megteszi; vagy azt, hogy a Krisztus történetéről miként mutatta ki, hogy az hit nélkül olyan, mint a Pompejiban talált élettelen alakok, melyeket a Vezúv eltemetett. Csak fényes beköszöntő beszédéből olvasok fel egy részletet, egyfelől, hogy azok is hallják, a kik akkor nem hallották, másfelől, hogy megkérdezzük mindnyájan magunktól, vájjon teljesítettük-e már azt, a mire Ő akkor bennünket felhívott ?! „Ma már senki sem akarja — így szólt -— e földi életet úgy elfogadni;

a mint van: bajaival, küzdelmeivel, szenvedéseivel. Az emberiség kedélye lázas, izgatott, fel akarja forgatni az élet törvényeit, békén tűrni, önmegadással szenvedni nem tud, nem akar. Élni akar baj nélkül, örülni bánat nélkül, élvezni unalom nélkül. Hinnétek-e, K. H., hogy ezelőtt nem voltak szenvedők, nem voltak szerencsétlenek ? Ne higyjétek! Ez a földi élet nem volt, nem lehetett sohasem ment a szenvedésektől ; de elődeink tudtak tűrni, bizalommal reményleni és békével szenvedni. Maguk előtt látták egy Jóbnak, a Krisztusnak, egy Pálnak a példáját s e példákból merítettek. Tudom én, K. H.! hogy ezek a sötét képek kellemetlenül hatnak tireátok, nekem pedig fájdalmasan esik, hogy ilyet kell vázolnom Vagy azt kivánjátok-e, hogy csak az újongó tömeget lássam a jeruzsálemi úton, mely körülrajongja Jézust, azután befogjam füleimet, behunyjam szemeimet, hogy ne halljam a rémletes kiáltást : feszítsd meg! Ne lássam a keresztet, ne halljam a gúnykaczajt a kereszt alatt? Ne kívánjátok; mert akkor nem láthatnám a kereszt dicsőségét sem, nem látnám Istennek hatalmát és szeretetét sem, mely az üres sirból győzelmet, vigasztalást int nyugtalankodó lelkemnek. Hadd hangozzék hát ma is a keresztyénség ellenségeinek ajkairól a „feszítsd meg" kiáltás: nekünk megkell államink s követnünk a Mestert a kereszt alá. És mi megállunk, K. H.! csak Isten legyen velünk és ti ne hagyjatok el. Igen, mert a Jézus Krisztusnak szüksége van mindnyájatokra kivétel nélkül. Halljátok, ti ifjak ! sorakozzatok a kereszt alá, szüksége van a Megváltónak a ti szabadságért lángoló szíveitekre, a nemes eszmékért mindent áldozni kész buzgóságtokra. Jertek, itt lobog a valódi szabadság zászlaja; ez a szabadság zúzza szét az anyagiság lenyűgöző rablánczait s biztos diadalra vezet titeket, ide sorakozzatok! Halljátok, ti munkások! A Megváltó hív titeket! Ne feledjétek, hogy hajdan is hozzátok fordult először, a ti soraitokból toborzottá első tanítványait, mert tudta, hogy ezeknek egyszerű, de romlatlan szívében legkönynyebben megfogamzik az elhintett nemes mag; tudta, hogy ezeknek a munkában edzett ereje elbírja a nélkülözéseket, szenvedéseket, melyekkel a harcz együtt jár. Jertek, a Megváltó hív titeket, ne féljetek, nem irtózik 0 a ti munkától megkeményedett kezeitekbe tenni kezét. Ü szeret és becsül ma is titeket, csak ti is szeressétek Őt. Jertek, ti családapák! Hozzátok ide legféltettebb kincseiteket, családotokat a kereszt védelme alá, melyet Isten oltalma fedez. Adjátok gyermekeiteket a Megváltó kebelére, a ki oly szeretettel nyájaskodott velük életében, ti pedig menjetek, harczoljatok Krisztusért, hogy harczaitokkal ostromoljátok meg az egeket, azon áldásokért, melyeket családotokra árasztani kívántok. Jertek, ti öregek és e gyülekezetnek vénei, őrállói! Ha ti nem lesztek velünk, pótolhatatlan hiánya lesz a harczoló seregnek. Mert hiábavaló a legnagyobb erő-