Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-12-10 / 50. szám

Az utolsó felolvasó Payr Sándor soproni theol. tanár, „ Wittnyécly István soproni prókátor és evangélikus főember" czím alatt olvasott fel egy minden részletében igen érdekes, nagy figyelemmel hallgatott és zajos tetszéssel honorált dolgozatot, illetőleg abból egyes töredékeket. Erczes, messze hallható és rokonszenves hangon mondotta el a soproniak e híres emberének élettörténetét, egyházi és politikai téren kifejtett működését s annyi közvetlenséggel, folytonos vonatkozással a mai viszonyokra s oly hatásosan adta elő tárgyát, hogy egészen felvillanyozta vele a jobbára soproniakból állott nagy közönséget, mely előtt, úgy látszik, különben is nagyon kedvelt — a mint hogy alapos tudásáért másoktól is méltán kiérdemelt tiszteletben részesül — ez a fiatal tudós. Emelkedett hangulatban oszlott el a közönség e jól sikerült felolvasó-estélyről, — s ezzel a Magyar Protestáns Irodalmi Társaság 9-ik vándorgyűlése is véget ért. A tagok egyrésze még az esti vonattal a szélrózsa minden irányában elutazott; míg egy tekintélyes része a hasznos után a kellemest is élvezni akarván, éjjelre is Sopronban maradt, hogy a tervezett másnapi kirándulások egyikén vagy másikán szintén részt vehessen. A szeptember 27-ről 28-ra virradó éjjel roppant vihar vonult el, valamint az egész országban csaknem mindenütt, úgy Sopron városa felett is, úgy hogy kissé aggodalmasan indultunk a reggel eljöttével további vándorutunkra; de azért mégis csak útra keltünk. Az egyik kisebb csapat, rövid egyiittutazásunk után, Nagymartonnái már kiszállt s a híres Fraknóra tartott, hol az ottani várkastély régiségeit és nevezetességeit tekintette meg. A másik, szintén kisebb csapat, Bécsújhelynél vált el tőlünk s ment egyenesen az osztrák fővárosnak, Bécsnek megtekintésére, a melyet aztán sikerült is az alatt a rövid félnap alatt is, mit ott tölthettek —• mint dicsekedve mondották ott járt barátaink — alaposan (!) körülnézniük és megismerniük. A harmadik, legnagyobb csapat a felséges látványt igérő Semmeringre volt kíváncsi ... de hajh! megláthatjuk-e ebben az esős és ködös szeptemberi időben! ... Vonatunk csak száguldott velünk egyenest nyugati irányban, hamarosan átröpítve bennünket egyik országból a másikba . . . Alig vettük észre Lajta-Szentmiklósnál a határjelző folyót . . . Hát ez a jelentéktelen, apró-cseprő folyó — az a milliószor hangoztatott Lajta folyó! kiáltottunk fel uni sono . . . Aztán gyorsvonatunk, egy órai utazás után, Bécsújhelynél állt meg, s mi, semmeringi kirándulók — egy órai szabad időnk lévén — gyalog besétáltunk a közeli városba, a hírhedt Kollonics Lipót egykori székhelyére. Borongó érzések között kerestük fel (egy gyári telepen) azt a helyet, a hol 1671 április 30-án Zrínyi Pétert és Frangepán Ferenczet lefejezték. Egy épület belsejében egy nagy kőlap jelzi e történelmi nevezetességű szomorú eseményt. Tovább menve, nemsokára a híres bécsújhelyi katonai akadémia várszerű épülete előtt állottunk meg, bámulva annak fellegekbe nyúló bástyatornyát, a mely egykor (a többek közt) II. Rákóczi Ferencznek szolgált börtönéül. Megnéztük még az ódon főtemplomot is, a melynek külső falába illesztve jól látható még ma is a két martír-hazafinak síremléke, mely kegyeletes érzésre hangolt bennünket is. Visszatérve a vasúti állomásra, elindultunk a Bécsből jött vonaton Semmering felé. A vasúti pálya, Bécsújhelyi elhagyva, hova-tovább mindinkább emelkedik s gyönyörű fenyvesekkel díszlő bájos vidék tárul elibénk. Az idő is, nagy örömünkre, egyszer csak kiderül s a legragyogóbb őszi nap sugározza be a tavaszi hangulatot keltő völgyek üde zöldjét s a dús lombozatú hegysorokat. A pálya mind magasabbra hág s alattunk mind jobban mélyül a völgy ... a melyen most, Semmering előtt a negyedik állomásnál, Schottwien-nól, egy jól gondozott országút visz keresztül ... Ah, milyen gyászos kép elevenedik meg egyszerre lelki szemeink előtt! . . . Ezen az úton hajtották egykor — 1675 tavaszán — mint barmokat, azokat a tisztes papokat és tanítókat, kiknek rendületlen hithűségét a pozsonyi vértörvényszék nem bírta megtörni s kiket a legembertelenebb kínzások között, bilincsekbe verve és gyalogosan ezen az országúton hurczoltak el Gráczon keresztül Triesztbe, onnan a messzi Nápolyba — a vallási fanatizmus emberei! . . . De félre e sötét képekkel! a természetnek legfelségesebb panorámája nyílik itt fel előttünk s mi nem tudjuk, a Teremtő csodaszépségű műveiben gyönyörködjünk-e, vagy az emberi ész remek alkotását bámuljuk, mely völgyeket áthidalva, hegyeket keresztültörve, óriási akadályokat legyőzve, mégis diadalmaskodik az útjában álló anyag fölött! . . . De nem szándékozom — képtelen is volnék — leírni a semmeringi hegyvidék és vasúti pálya csodálatos szépségeit. Csak röviden legyen szabad megemlítenem, hogy 7,11 óra volt már, mire e hegyvidék legmagasabb pontjára: Semmeringre értünk; a hol kiszállva bámulattal láttuk, hogy e nyári és téli üdülőhely rakva a természet minden szépségével s gyönyörűbbnél gyönyörűbb lakásokkal és óriási szállókkal. Hosszú sétát kelle tennünk, míg felértünk a hegytető egyik legszebb pontján épült (

előkelő szállóba, honnan elragadó festői kép tárult fel előttünk ... Oh felséges Isten ! — sóhajtottunk fel önkénytelenül — mily nagyszerű, mily csudákkal teljes a természet temploma! Majd azután, ennyi lelki gyönyörűség után, a test is megkívánván a magáét s mindannyian ebédhez ültünk. Harminczketten vettünk részt e felejthetetlen étkezésen, s nincs idő, mely kitörölje emlékünkből az itt töltött örömteljes órákat s azt a magasztos pillanatot, midőn itt e paradicsom közepette sem felejthetvén a mi mindennél szebb és drágább magyar hazánkat: önkénytelenül kitört keblünkből a honfiúi érzés és lelkesülten hangzott fel ajkainkról a nemzeti imádság: Isten, áldd meg a magyart!