Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1905-12-10 / 50. szám
a kik nem is támadnak s a kik ellen védekezni éppen azért egészen felesleges is. Az apologetának minden körülmények között kora színvonalán kell állnia s nem szabad a betűre esküdnie, csak azért, hogy az együgyűek és rajongók által diadalszekórre emeltessék. A lényeg a fő s ezt olcsó diadalok kedvéért feláldozni sohasem szabad." Ez idézet rávilágít a szerzőnek nemcsak irányelveire, de az egész munkálatra is. A ki tehát az ő nagy és fáradságos szolgálatának igazi értékét mérlegelni akarja, ez önkijelentésben nyeri meg a kiindulási pontot. Ez a mérlegelés lehet szigorúan tudományos és lehet gyakorlati. Az elsőt hagyjuk a hivatásuk szerint tudománnyal foglalkozó szakembereknek. Minket lelkészeket a gyakorlati oldal, illetve az a kérdés érdekel inkább, hogy méltó-e ezt a könyvet a gyakorlati lelkésznek is kezeibe venni, s van-e ennek magára az egyházi életre is termékenyítő hatása? Én részemről — a ki e könyvnek 10 napig tartott átolvasása alatt, teljesen átéreztem a szerző elért sikereinek a jelentőségét — e kérdésre nyilt homlokkal adhatok kedvező feleletet. Mert az a figyelem, mellyel a szükséges anyagot megválasztja; az a tapintat, mellyel a védelmi fegyvereket alkalmazza; az a meggyőződés, melynek tüze minden sorát átmelegíti; az a bátorság, mellyel ráveti magát a hatalmaskodó ellenfélre: bizony, mondom, nem mindennapi jelenség! Olyan Ő valóban, mint az elszánt emberbarát, a ki berohan az égő házba is, hogy kihozza mindazt, a mi csak megmenthető. És nagyon sokat megment, s oly önfeledten állítja helyre a kevély kezek által kimozgatott alapköveket, hogy sokszor az ember szinte elfojtott lélekzettel nézi „a Krisztus véres zászlójának" bátor kibontását. Bizony mondom, hogy ez „Apologetikának" helye van nemcsak a theologusok kezében : de ott kellene lenni minden lelkész könyvtárában is ! És ha ott lesz : akkor a hitvédelemnek oly arzenáljával fogunk rendelkezni, a melyhez a csaknem naponként megújuló szükség szerint mindenkor bizalommal fordulhatunk. A „Debreczeni Prot. Lap" 47-ik számában, valószínűleg e nagy előnyre gondolva mondja dr. Márk Ferencz, hogy : „ehhez fogható mű, az utolsó félszázad alatt, nem jelent meg a magyar prot. theologia világában". S hogy végül még ezt is megemlítsem, van e könyv keretében még olyan fejezet is, a melyet hasonszenvi gyógymódnak méltán nevezhetünk. Az a fejezet t. i., a melyben szerző a hitetlen természettudósokkal egész sorozatát állítja szembe a hivő természettudósoknak. Hogy ennek mily felemelő hatása van a theologusi szívre, s mily erőt és bizalmat önt belénk, talán felesleges is hangsúlyoznom. Egyik legnagyobb értékű drágaköve ez a részlet az egész tanulmánynak! Ismertetésemet a nagy apostol e bölcs szavaival zárom: „Bölcsen viseljétek magatokat, a jó alkalmatosságot áron is megváltván, hogy megtudhassátok, mi módon kelljen nektek mindennek megfelelnetek!" Garzó Gyula. BELFÖLD. Naplójegyzetek. — Emlékezés a M. P. I. T. soproni vándorgyűlésére. — (Folytatás.) A közebéd után egy kis társaság a Sopron közelében levő állami fegyház megtekintésére indult, Antal Gábor püspök vezérlete alatt, ki mint jó pásztor, itt sem mulaszthatta el fölkeresni az ő eltévedt s e szomorú helyre vetődött juhait. A ref. imaházban gyűjtötte össze e szerencsétleneket, a kikre, mint hallom, megrázó hatással volt, de az összes jelenlévőkre is felejthetetlen benyomást tett a jelenet: egy részről Sörös Béla budapesti gyűjtőfogházi lelkész megindító imádsága, másrészről Antal Gábor püspök megilletődéstől ós szeretettől áthatott pásztori beszéde, atyai intelme és lelki vigasztalása. Este hat órakor mégegyszer találkoztunk, a főgimnázium tornatermében, a felolvasó-ülésen. Tartottunk tőle, hogy üres terem falai között hangzanak el ezúttal a felolvasások. De örvendetesen csalódtunk. Mind a társaság tagjai, mind az érdeklődő közönség, de különösen a tanuló ifjúság nagy számban jöttek el ez utolsó ülésünkre és bizonyára kielégülten is távoztak el arról. Az első felolvasó e Naplójegyzetek írója volt, a ki miként az újvidéki gyűlésen is, a hivatali elfoglaltsága miatt meg nem jelenhetett dr. Bernát István, ismert gazdasági író, magvas dolgozatát olvasta fel „Haladás és protestantizmus" czímmel. Az író ezúttal is, mint tavaly, az újabb kor égető kérdésére, a szoczializmusra kívánta felhívni a prot. közönség, de különösen a papság figyelmét ; ösztönözve őket, hogy a nyugoti nemzetek példájára, tegyék meg ők is kötelességüket s vegyék fel a munkát, szóval úgy, mint tettel a szocziális téren is. Meglepő és bizonyára az idők jele, hogy e gyűlés folyamán mennyire előtérbe lépett a szoczializmus kérdése! hogy hányszor hallottuk hangoztatni ezt a nagy társadalmi problémát, a melynek megoldásán a protestánsoknak is közös erővel kellene közremunkálniok. Ajánlom ezt a roppant fontosságú témát is, a Bernát István idei és tavalyi felolvasásával egyetemben, az egyházi értekezletek figyelmébe. Ily korszerű kérdések elől ki nem térhetünk, ha „haladó" protestánsok helyett „maradi" protestánsok nem akarunk lenni. A második felolvasó Thury Etele, pápai theol. tanár, egyházi történetíró volt, ki „A dunántúli ref. egyházkerület története" czímű művének egyik érdekes részletét olvasta fel V A csepreghi kollokvium 1591." czím alatt. Részletesen ismerteti e hitvita történetét, a melynek következtében szakadtak el, mint tudjuk, a kálvini és lutheri irányt követő magyarországi protestánsok egymástól. A száraz és tudós fejtegetések a közönség egy részére talán idegenszerűek és fárasztók lehettek, de minden érdekesség és tanulság nélkül valók bizonyára nem.
