Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-12-03 / 49. szám

csesége: Izrael nagyságát is hirdeti valami, még pedig az ő Istennel való életközössége. Ez által múlja ő felül az ókor minden más népeit. Ennélfogva teljesen megfelel az isteni világtervezetnek, hogy BiZ^ 21 ki arra volt hivatva, hogy megadja az emberiségnek az Istennel való teljes békességet, annak a népnek a kebeléből keljen ki, a mely a legmagasabb vallásos tehetségekkel és intézményekkel dicsekedhetett. József, mint Pál apostol nyomatékosan bizonyítja, a Dávid király családjából származott. Ne legyen visszatetsző, hogy a fényes nemzetség eme hajtása iparosként működött Galilea egyik félreeső falujában. Ennek a királyi családnak világosan felismerhető utolsó nyomai már Kr. e. 500 esztendővel elvesztek; pedig ez a nemzetség félezred évig ült a jeruzsálemi trónon. Főpapok szorították vissza őket a magánélet homályába, mikor a Dávid házából való Zerubabel, a régi név teljes fényében tündökölve, a reménykedő nép által messiásként üdvözöltetett. A Dávid nemzetsége, úgy látszik, hogy nagyon gazdag volt gyermekek dolgában. Azt olvassuk ugyanis, hogy Rehoboam királynak 28, fiának, Abijának pedig 23 fia volt. Annál inkább megmaradhatott tehát ez a nemzetség az egyes ágakban; csakhogy természetesen még a legelszegényedettebb utódok is fentartották hírneves eredetük emlékét ós a nép erős családias érzülete mellett nem lehetett könnyű, hogy arra nem jogosult királyi utódnak adja ki magát. Akármennyi vihar vonult is el a Jézust megelőző 500 éven át a zsidó nép fölött, mindamellett is ez a nép szakadatlanul ott lakott apái földjén és híven ápolgatta a multak hagyományait. A zsidó nép lelke valami szánandóan tragikus ellenmondások között vergődött régi időktől fogva. Tudatában volt annak, hogy legközelebb áll Istenhez s minden népek között egyedül ő ismeri és tiszteli méltólag a dicsőség Istenét. Azonban azt, a minek Isten lényénél fogva az egész emberiség közvagyonának kellett volna lennie: az élő Istennek lélekben való imádását nemzeti kiváltságként magának igényelte és beleélte magát abba a gondolatba, hogy Istennek egész világterve, az élet egész fellendülése az ő nemzeti hatalma és nagysága kifejlődésében nyeri meg betetőzését. Az egész világ csak Izrael kedvéért van; minden egyéb csak eszköz e czél érdekében. Ezért illeti Izrael népét a minden más népek feletti uralom, és Jeruzsálemnek kell a föld első városának lennie. A pogányok királyai az Izrael fiai legkisebbjének is a lábát fogják csókolgatni és a leggazdagabb népek kegynek fogják tartani, ha kincseiket a Dávid városába hozhatják. A vakmerő zsidó reménykedés nem akart tudni semmiféle akadályról. Az a próféta, a ki megjövendölte Júdának a babiloni fogságból való visszatérését, azt remélte, hogy a puszta paradicsommá fog változni a visszatérők előtt és a romokban heverő szent város ismét feltámadand aranyos falakkal. A hazatérés csakugyan megtörtént Cyrus perzsa király kegyelméből, csakhogy a szegényes és nyomorúságos való sehogysem felelt meg az aranyos álmoknak. A hazatérteknek nyomorúságos életet kellett élniök évtizedeken keresztül. A lángoló reményt azonban nem volt képes kioltani még a legborzasztóbb csalódás sem. A létező viszonyok mennél kevésbbé feleltek meg a prófétai álomképeknek, a vallásos hazafiság annál fényesebbnek és káprázatosabbnak rajzolgatta a jövő kor képét. Mennél sötétebb volt a jelen az alkonyati láthatáron, annál szebben tündökölt az az aranyos fényvonal, a mely Isten egy új, dicsőbb napjának feljövetelét sejteti. A perzsa birodalom összeomlott, de az a nap mégsem jött el. Elenyésztek a hatalmas görög birodalmak, de Izrael még mindig szegény, jelentéktelen nép maradt. A Makkabeusok vitéz nemzetsége kivívta ugyan számára kis időre a politikai szabadságot; de ugyanezen nemzet álnoksága következtében olyan uralom alá kerül, a melynek nyomása keservesebb volt minden egyébnél: a római birodalom önkényuralma alá. Róma kicsiny kezdetből emelkedett nagyra. A mivel Izrael népét az ő nemzeti Istene folytonosan biztatgatta, azt Róma istene, Juppiter optimus maximus megadta a Tiberis melletti városnak : a Földközi-tenger partján élő népek feletti uralmat. A római sas előtt még Jahve zászlajának is meg kellett hajolnia. Fennhéjázó gőggel néztek a rómaiak a lábaik előtt heverő többi nemzetekre. Azt képzelték, hogy a keleti népek is az ő szolgálatukra van teremtve; még csak nem is sejtették, hogy abban a zsidóban, a ki alázatos házalóként kénes fonalakat árulgatott a római házak hátsó lépcsőinél, a legnagyobb nemzeti gőg rejlik. Inkább tételeztek fel ilyet a germán foglyokban, a kik a győzedelmes hadvezér diadalkocsija előtt merev magatartással lépegettek el. Igaz, hogy a zsidó nem mérte meg a hegyeken a korona-csillámokat, mint a svájczi költő; de megmérte annak az Istennek a hatalmát, a ki a római államot felállította, és hozzámérte annak az Istennek a hatalmához, a ki egykor új eget és új földet fog teremteni. Csak türelem, holnap megváltozhat minden. A császárváros porba omlik, miként Babilon és Ninive; míg Jeruzsálem felett az örök világosság fog fényeskedni és utczáin tiszta vizű patakok fognak csergedezni. A háború megszűnik, a természetben beáll a rég elvesztett béke; az emberek oly magas kort fognak érni, mint a fák és ifjúnak fogják nevezni azt, a ki száz esztendőt ér el. Izrael gyermekei, a kik könyhullatással vetettek, aratni fognak örömmel. De hát miért késedelmeskedik az Isten, miért megy el egyik kegyes nemzedék a másik után, a nélkül, hogy meglátná ezt a napot? Már Dániel próféta megkisérlé a csüggedezők megnyugtatását, a mennyiben azt hirdette, hogy a halottak fel fognak támadni, hogy résztvegyenek az életben maradókkal az utolsó idők örömében és boldogságában. A bánatos kérdés azonban újra meg újra visszatért. Miért késlekedik az Isten? Miért nem küldi el a Messiást, a „felkentet" (görögül Krisztust) a Dávid házából, a ki által igéretét beváltani kívánja? Furrer K. után Ruszkay Gyula. (Folytatása következik.)