Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1905-10-15 / 42. szám
akkor a megemlékezés csak a szokásos könyörgés keretébe illeszthető be. Végezetre még egyet. Minden istentiszteletnek nélkülözhetlen feltétele a résztvevők részéről az ünnepélyes komolyság, rend s oly magatartás, mely Istennel, a legfelségesebb lénnyel való társalgásnak s imádásának megfelel. Mondjam-e, hogy e tekintben mily sok kivánni való van, különösen vidéki gyülekezeteinkben. Sokszor botrány botrányt ér a fiatalság, az ú. 11. legények részéről, az istentisztelet lefolyása alatt. Hozzon a zsinat szigorú törvényt, mely felelőssé teszi a presbitériumot minden templomi botrányért, kötelességévé tevén felügyelni a templomi rendre. Ne csak azért legyen valaki presbiter, hogy az ú. n. öregek padjába ülhessen, hanem tudja és érezze, hogy e szép megtiszteltetéssel súlyos felelősség is jár. Úgy hiszem, ezt talán nem szükséges hosszasan indokolnom. H. Gózon Gyula, ref. lelkész. TÁRCZA. A szentek kultuszáról szóló dogma történeti fejlődése. (Folyt, és vége). Eusebius nevének említésével a niceai I. egyetemes zsinat (325) korához értünk, s a fentiek alapján kimondhatjuk, hogy a ker. egyház első egyetemes zsinatát megelőző kor még nem ismerte a szentek közbenjárásáról ós segítségül hívásáról szóló dogmát, sem elméletben, sem gyakorlatban. S ha találunk is a katakombákban a meghaltak sírjain a IV. század első éveiből ilyen feliratokat: „imádkozzál testvéreidért, szüleidért" stb., túl mennénk a határon, ha e tényben a kegyelet megnyilatkozásán kivül valami dogmatikai hátteret keresnénk. E kegyeleten nyugovó felfogás a protestáns néphitben is megtalálható, a nélkül azonban, hogy a -vallásos meggyőződésre a legcsekélyebb befolyást is gyakorolná. De már a IV. század közepétől fogva a martirok és azok ereklyéinek s képeinek vallásos tisztelete szokásossá válik. Basilius (f 379) ajánlja a szentek ereklyéinek tiszteletét (ep. 155) s elvárja a martirok emberi értelemben vett tisztelését a magasabb fokú erények gyakorlóinál (ep. 252). Ambrosius (f 397) az első, a ki a mártírokhoz való könyörgés jogosultságát állítja. „A mártírokhoz könyörögnünk kell, kiknek védnökségét, úgy látszik, igényeljük a magunk részére ... ők könyöröghetnek bűneinkért, s ha nekik volt is vétkök, elmosták azt vérökkel, mert ők Istennek vértanúi és cselekedetünknek szemlélői. Ne szégyeljük hát őket közbenjáróknak elismerni, mert ők magok is ismerik a test gyöngeségét, noha meggyőzték azt". (De viduis c. IX. §. 55.) E tételnek bizonytalansága s az inkább ajánló és kérő hang, mintsem a dogma múltjára és szilárdságára való hivatkozás sejteti velünk, hogy Ambrosius e szavakkal új ösvényt tör a ker. hittanban. Ugyancsak ő a martírok csontjainak tiszteletéről is említést tesz (ep. 22). Nyssai Gergely (f 395) irataiból tudjuk, hogy a martirok tiszteletére kápolnákat építettek (ep. 105.) s haláluknak emléknapjai fénnyel megült egyházi ünneppé változtak (ep. 18). Prudentius spanyol költőnél (meghalt az V. század elején) találjuk a vértanúkhoz intézett első imádságformát, mely igy hangzott: „hallgass meg óh áldott Szellem! én méltatlan vagyok arra, hogy Krisztus hallgassa meg könyörgésemet, de ha te szólasz érdekemben a Mester előtt, 0 bizonyára hallgatni fog a te szavadra." (llspt aisipavwv 11:572.) Az apostoli konstitucziók feljegyzése szerint az istentisztelet keretében a martírok életéről csak megemlékeztek (1. VIII. c. 13) s érettök hálát adtak Istennek (lib. VIII. c. 12). Ugyanezen mű V. könyvének 13. és 20. fejezetében az egyház ünnepnapjai vannak felsorolva, de szentek tiszteletére rendelt ünnepekről még szó sincsen, világos jeléül annak, hogy a konstituczió Íratása idejében — legalább szereztetési helyén — a martírokat érdeklő ünnepek még ismeretlenek voltak. Hieronymus (f 420), Ambrosiusszal együtt, rajongó híve a martírok kultuszának; de egyik művéből (contra Vigil.) tudjuk, hogy Kis-Ázsiában egy párt, élén Eunomiusszal és Vigilantiusszal, élesen ostorozta a vértanúk vallásos tiszteletét. Tehát az újítással járó akczió reakcziót szült ez alkalommal is, s ha sokan a martírok iránti kegyeletet a ker. vallás rovására írt módon akarták kifejezésre juttatni, akadtak olyanok is, kik tisztán látó szemekkel tudtak különbséget tenni az Isten és az embert megillető tiszteletadás között. Augustinus (f 430) a szentek invokácziója és interczessziója kérdésében inkább a prot. egyház értelme szerint nyilatkozik. Mert ha egy helyen a martírok közbenjárásának jogosultságát látszik is védelmezni (iniuria est enim pro martyribus orare, cum nos debemus orationibus suis commendari, Ser. 313), más helyen határozottan tanítja: „martyres in Deo laudandi sunt, non in se ipsis" (C. ep. 2. Pel. 38) és ismét: „mi nem emelünk oltárokat a vértanúk tiszteletére, hanem a csontjaikkal ékesített oltárt az egy Istennek építjük (Ser. 273). Midőn édesanyja, Monica, afrikai szokás szerint kenyeret, bort és süteményt hozott egy milánói vértanú sírjához s Ambrosius püspök intézkedése folytán (ki ilynemű adományozásban pogány szokás maradványát látta) nem engedték a mártír relikváihoz, erre vonatkozólag jegyzi meg Ágoston: Monica ekkor megtanulta, hogy a vértanúk emlékezetét tisztább áldozattal telt kebellel kell ünnepelni (Conf. VI:2). De a legnagyobb súlyt eme mondására kívánjuk fektetni: „ne álljon a mi vallásunk meghalt embereknek tiszteletében, mert ha szentül éltek, nem vágynak ilyen tiszteletre, hanem inkább Annak tiszteletét kívánják tőlünk, kinek kegyelmétől megvilá-