Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-10-15 / 42. szám

gosítva örülnek, hogy jutalmuknak mi is részesei vagyunk. Tisztelni kell őket követésükkel, de nem vallásos imádással (De ver. rel. c. 55.). Ismét más helyen mondja: „ille (t. i. Krisztus) est enim vere advocatus unus" (Ser. 285). Az V. századtól fogva azonban a szenteket tisztelők nagy serege elhallgattatja az ellenzék szavát és biztosítja e kultusz általános elterjedését. S mivel a többség az elhunyt vértanúk invokáczióját nagyon szelleminek találta s azok képeiben és ereklyéiben talált érzéki támaszpontot : a vértanúk vallásos kultuszával karöltve terjedt a képek és ereklyék tisztelete is. Az ezzel együtt járó visszaélés, babona és botrány következtében III. Leó császár 726-ban elérkezettnek látta az időt az ikonolatria betiltására s példáját követte utóda V. Constantin az 754. évben Konstantinápolyban tartott zsinat alkalmával. De Irene császárnő, ki természeténél fogva híve volt a képtiszteletnek, a II. niczeai zsinat által (787) visszaállíttatta a képek kultuszát, a nélkül, hogy a megindult vitát megszüntetni képes lett volna. A szentek és képek tisztelete főleg Nyugaton talált bátor ellenzőkre, kik közé maga Nagy Károly is tartozott, ki Alcuinnal a híres „Quatuor libri Caroli Magni" iratot készíttette, a mi a martírok vallásos kultusza ellen irányított vádiratnak tekinthető. E szerint csak az egy igaz Isten tisztelendő és imádandó (colendus et adorandus) s a vértanúkra az egyszerű „venerandi" kifejezést alkalmazza (1. II. c. 21). Hasonló szellemben ír e könyv a képek tisztelete ellen is. A frankfurti (794) és párisi (825) zsinatok szintén kemény szavakkal törtek pálczát a képek vallásos tisztelete felett. A IX. század folyamán főleg két derék főpap vezette azt a mozgalmat, a mely a szenteknek a bibliával ellenkező kultuszát ostromolta, ú. m. Claudius turini püspök és Agobard lyonsi érsek. Az előbbi a képtisztelőket bálványozással vádolja s a vértanúk segítségül hívására ezt jegyzi meg: „a mi vallásunk nem holt embereknek tisztelete" (Patr. Lat. vol. 104); az utóbbi a szentek tiszteletét a bálványimádás egyik nemének nyilvánítja (De pict. et imag. c. 31). Ulrich, augsburgi érsek volt az első, kit 993-ban az akkori pápa, XV. János, hivatalosan kanonizált. 0 előtte a közvélemény szabadon választotta közbenjáróit a vértanúk sorából. A X. századtól fogva a pápai szenttéavatás váltotta fel a népjogot, s minthogy a keresztyénség elterjedésével és uralomra jutásával a martírságra ritkán kínálkozott mód és alkalom : közbenjárókul természetes halállal elköltözötteket is elismertek s felejteni kezdték a régi kor vértanúit és a mai értelemben vett „szentek" kifejezés jött gyakorlatba. Daczára az itt s ott felhangzó protestálásnak, az evangéliom tiszta forrásától elfordult nagy tömeg mohón ragaszkodott a szentek kultuszához s e dogma a X. században, legalább a gyakorlati életben, teljes befejeződést nyert. A tanbeli formulázást csak a tridentinum végezte el, utasítva a püspököket és papokat „ut iuxta Catholicae et apostolicae usum ... de sanctorum intercessione, reliquiarum honore et legitimo imaginum usu fideles diligenter instruant." A szentek kultuszát elvetőkről elég szelíden csak annyit mond, hogy istentelenül gondolkodnak (impie sentire), de a hagyományos anathemát nem meri rájok kimondani (Sess. XXV). Bizonyára a tridenti zsinat is érezte, hogy a szentekhez nem imádkozok kiátkozásával a római katholiczizmus monotheistikus szellemén ejtett volna sérelmes csorbát." Hasonlóképen nyilatkozik a keleti egyháznak 1643-ban kiadott „orthodoxa conl'essio fidei" cz. hitvallása is, mely a 264—265. pontokban I. Krón. 29 : 18 és Jel. 8: 3—4 idézésével igyekszik támogatni és bizonyítani e tan bibliai jogosultságát. A mint láttuk, a szentek invokácziója és intcrczeszsziója nem igazolható a szentkönyvből s a három első században ismeretlen volt; természetes tehát, hogy az evangéliom szellemében végrehajtott reformáczió elvetette a tévtant, a nélkül azonban, hogy a szentek emberi tiszteletét, emléküknek megbecsülését és példájoknak utánzását a legkisebb mértékben támadni akarta volna. Ilyen szellem nyilatkozik meg az összes XVI. századbeli reformátori iratokban. A legkorábbi protestáns hittani művek egyike, az ágostai hitvallás, így tanít: „memória sanctorum proponi potest, ut imitemur fidem eorum et bona opera iuxta vocationem; sed scriptura non docet invocare sanctos seu petere auxilium a sanctis" (Art. 21). A reformátorok közül különösen Kálvin ki legenyhébben nyilatkozik Istennek szentjeiről s tanítja rólok, hogy érettünk könyörögnek (lnstit. magyar ford. 140. 1.). De könyörgésük nem érzéki javak érdekében történik (s ez a nagy különbség a Kálvin nemes és a róm. kath. egyháznak a szenteket az emberek szolgálatába hajtó üzleties felfogása között), hanem, mint Isten láthatatlan országának gyermekei, az Úr országának hozzánk való eljöveteléért imádkoznak, s mivel Isten akarata egyedül Jézus Krisztust ajánlja nekünk, csak az 0 közbenjárására támaszkodunk, mert Őnélküle egyetlen szentnek sincs közössége Istennel. Épen ezért vetendő el, mint felesleges dolog, a szentek invokácziója a Kálvin szempontjából. Tiszta evangéliomi szellemben szól a II. Helvét hitvallás is az V. r. 3. szakaszában : „a mennyei szenteket, vagy megboldogultakat sem nem imádjuk, sem nem tiszteljük, sem segítségül nem hívjuk . . . azonban őket sem meg nem utáljuk, sem felőlük alávaló módon nem ítélünk, . . . szeretjük azért őket, mint atyánkfiait, de nem Istent illető tisztelettel, hanem a felőlük alkotott jó ítélettétellel, végre illendő dicséretüknek megadásával, továbbá követjük is őket" stb. Tehát a megboldogult kegyeseknek megvetése, vagy az emlékük iránti rideg viselkedés épenséggel nem tartozik a reformáczió szelleméhez, hanem a „szentek közösségéinek eme kiválói, tagjai a protestánsok előtt is tiszteletben tartandók. Az anglikán, a skót állam- és az amerikai presbiterián, methodista s több külföldi ref. és ág. hitv. A