Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-10-15 / 42. szám

Bűnbánati héten minden délestvén is, valamint év utolsó estéjén okvetlen tartandó istentisztelet a templomban. Az ének kikiáltása a templomban, mely nemcsak zavarólag hat, de néha a diktáló gyermek lámpaláza miatt komikus is, mindenütt elhagyandó. Hisz lehet a a templomban többfelé is számtáblákat a falra alkalmazni s nem csupán fent a kórusokra s azokba az énekeket előre kitenni. A keresztelésnél a keresztszülőkhöz intézendő kérdés s azok fogadástétele feltétlenül szükséges, mert különben semmi értelme nincs a keresztszülei tisztnek, s a keresztvíz alá tartást minden alkalommal a bába is teljesítheti, felesleges oda mást is fárasztani. Az egyházkelés, a hol nem volt is szokásban, behozandó ; lehet arra hetenként egy, vagy a szükséghez képest, két napot kitűzni. Hiszen mi természetesebb, minthogy egy- anya hálát adjon Istennek felgyógyulásáért s a legszebb ajándékért. Az úrvacsora nagypénteken okvetlen kiosztandó, mert a Krisztus halálának emléknapja legkompetensebb az ő halálának hirdetésére. A böjti úrvacsora, ellenkezvén hitelveinkkel, töröltessék. Nem olyan nagy baj az, ha a hnsvéti úrvacsorázás kissé közel van is a nagypéntekihez. Hát a midőn minden istentisztelet alkalmával volt úrvacsora! A húsvét másnapi aztán elmaradhat. Az úrvacsoránál a nyilvános vallástétel semmi esetre sem mellőzendő. Temetést háromfélét említ a javaslat s így az ú. n. énekszós teljesen elmarad. Ez helyes is. A vallás szolga j a, a ki az embert már születésekor lelki gondozása alá veszi, kisérje is utolsó útjára a vallás áldásával, s ne legyen egyetlen temetés sem lelkész közbejötte nélkül. Mivel azonban e dolognak más, pénzügyi oldala is van, itt látom helyénvalónak, hogy a zsinat mondja ki a stóla megváltását. Akkor aztán nem fogják a lelkész szolgálatát egy alkalommal sem mellőzni. Nem új dolog ez; már az egyházpolitikai törvények behozatala alkalmával szó volt erről; maga a törvényjavaslatot benyújtó akkori magas kormány is igérte, hogy e tekintetben a lelkészek anyagi veszteségét kárpótolni fogja. De hát, jól tudjuk —- mert elégszer sajnosan tapasztaltuk — hogy a mi kormányaink csak azért Ígértek valamit nekünk, hogy azt be ne váltsák. Immár tíz éve, hogy az egyházpolitikai törvények életben vannak; kimondták törvényhozásilag, az államot évszázadokon keresztül ingyen s hűségesen szolgáló lelkészeket ország-világ előtt porig alázó szót, hogy „lelkész anyakönyvvezető nem lehet" (de egy kiszolgált baka-káplár lehet); nyakunkra ültették „állami anyakönyvvezető" képében a falusi jegyzőket, kik basáskodásukkal alapjából kiforgatták temetési és esketési egyházi szertartásainkat, megfosztották a legszentebb szövetséget, a házasságkötést, sok százados nimbuszától, lesülyesztvén ezen lélekemelő szertartást a pipafüstös irodákban szerkeszteni szokott levelek megírásának nívójára; prédául dobták oda protestáns híveinket a reverzális telhetetlen Molochjának s nemcsak híveink, de amúgy is szűkös jövedelmünk évről-évre kevesbedik, s mindez ideig az igéret csak igéret maradt. Mert azzal, hogy csekélyebb fizetésű lelkészeinknek egy kis alamizsna-kongruát kegyeskedett juttatni morzsalékából a magyar állam, bizony nem igen kárpótolta pl. a kecskeméti lelkészt azért, a mit az esketési stóla és anyakönyvi kiadványoknál elveszített. Sokszor játszottuk mi protestánsok már — s talán ép a legújabb időkben is — a kötelességét megtevő mór szerepét s jutottunk annak sorsára. Ne támaszkodjunk hát senkire, hanem tegyük meg magunk a kezdeményezést. Ha aztán a stóla megváltását keresztül vittiik, kötelezővé tehetjük híveinknél az egyházi házasságkötést is, kimondván törvényhozásilag, hogy a ki vallásának e feltétlenül megkívántató aktusát mellőzi, sem keresztszülői, sem bármi egyházi tisztségre stb. nem alkalmazható. A temetési szertartásnál megkívánnám még azt is, hogy annak református jellege minden alkalommal kidomborodjék, ne úgy, mint a Jókai temetésénél, hol csakugyan nem lehetett kivenni, hogy melyik vallásfelekezet tart itt most temetési szertartást. Sokkal megfelelőbb lett volna a mi hitelveinknek, ha a temetési szertartás kezdetén a 35—40 tagból álló református papi kar rázendíti a XC-ik zsoltár első versét, a püspöki gyászbeszéd után pedig a 2-dik verset énekli; azután következhetett volna az operai vagy bármiféle énekkar. Mert ha van is polgári házasságkötés, de tudtommal még a polgári temetést nem tette kötelezővé a törvényhozás. Még a piispökszentelésre, — igenis szenteUs és semmiesetre sem avatás — azt jegyzem meg, hogy annak teljesítésére mindig egy más egyházkerület püspöke lenne felkérendő s az mindenkor a választott püspök székhelyén tartandó, valamint a papszentelés is abban a templomban, hol a megválasztott új lelkész hivatva. lesz hirdetni Isten igéjét. Miért volna erre privilégiuma csupán a budapesti egyház templomának? A konfirmáczió a tizenötödik életév betöltése után, a kellő vallásoktatás megelőzésével, ünnepélyesen végzendő és pedig ott, a hol a konfirmandusok száma legalább 10, külön a konfirmácziói vizsgától. A presbiterek, gondnokok stb. a templomban esketendők fel, a gyülekezet körében, a mely őket megválasztotta a bizalmi állásra. Legyen az fül- és szemtanúja fogadásuknak, hogy hűséggel fognak megfelelni a beléjük helyezett bizalomnak. Egyet még figyelmen kiviil hagyott a javaslat. Vannak polgári, nemzeti ünnepeink is, a melyeket némely helyen egyházi beszéd tartásával ünnepelnek. Szerény nézetem szerint erre a lelkész nem kötelezhető, mert nincs is liturgiális szertartásaink között. Mondja ki a zsinat, hogy ilyen alkalommal, pl. márczius 15-én, október 6-án, egyházi beszédet a lelkész csak külön felkérésre tart, de erre nem kötelezhető. Vagy ha nem lesz említés liturgiális könyvünkben ily ünneptartásról, 83 *