Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-10-15 / 42. szám

áldozatainkat, csakhogy Te élhess, virágozhass időtlen időkig! Légy üdvöz Alma Mater! Legyen rajtad a kegyelem Istenének bőséges áldása! Legyen a te kőfalaidban csendesség és jó békesség, a község közt egyenesség, .... az én atyámfiaiért és ott lakó feleimért. Minden jót kivánok tenéked! Régi növendék. Pár szó a liturgia kérdéséhez. Mióta az ismert két liturgiái reformjavaslat, a Nóvák- és Nagy Károly-féle előttünk fekszik, többen szóltak hozzá e lap hasábjain, a mi eléggé mutatja annak fontosságát és a revizió szükségességét. Alig is van valami egyházi életünk terén, a mi méltóbb volna a figyelemre s nagyobb fontossággal bírna, mint az, hogy istentiszteleti rendtartásunkba, mely eddig sok tekintetben száraz, egész a szélsőségig egyszerű volt, egy kis életet, elevenséget és melegséget öntsünk s annak vonzó erőt adjunk, a mi nélkül, valljuk, kivált az utóbbi időkben, szűkölködött. Érzik a revizió szükségét maguk az egyházi hatóságok is, s nincs egyházmegye, mely többé-kevésbbé ne foglalkozott volna vele s ne óhajtaná annak keresztülvitelét. Mintha csak hallanám az ellenvetést, hogy a mi egyszerű, kálvinista istentiszteleti rendtartásunk 400 év tűzpróbáján ment keresztül s bölcseket és tudatlanokat, nagyokat és kicsinyeket, főrangúakat és alattvalókat nemcsak kielégített, de lelki örömmel, hitbeli buzgósággal, vallásos érzelmekkel töltött el. Voltak ilyen idők, elismerem, — vajha el ne multak volna! De az idők változtak, az igények fokozódtak. Egymás után keletkeznek a szekták, melyek nagyobb részben a mi kálvinista egyházunkból válnak ki, s aligha tévedek, ha azt állítom, hogy ennek oka a mi nagyon is egyszerű, az érzelmet alig érintő istentiszteleti rendtartásunkban is kereshető. Hisz régen elég volt az iskolákban a „Kiskáté", „Hübner", „Kistükör" nyújtotta ismeret is. S ma ? .Hol állunk az elemi iskolai tantárgyak számával? Minden téren haladás, előre törekvés, emelkedés, csak épen a vallás terén legyen-e kivétel, itt nincs helye a haladásnak, fejlődésnek, előre törekvésnek? Ez nem protestáns álláspont s legkevésbbé egyezik a református vallás elveivel. Én meg vagyok győződve, ha zsinatunk a többféle javaslatok s vélemények összevetése és figyelembe vétele alapján egy megfelelő liturgiái formulát állapít meg s tesz kötelezővé, több szolgálatot tesz református híveink nagy közönségének, mint a közigazgatási bíróság, egyházi törvénykezés, fegyelmi eljárás s a még eddig soha be nem vált lelkészválasztási törvények stb. meghozásával; mert hisz ezek — az egyházi adózást kivéve — közvetlenül nem érintik református gyülekezeteink mindegyik tagját, vagy ha érintik is, csak az anyagiakban, míg ez a reform minden egyes tag lelki szükségeiről óhajt gondoskodni s vallásos életének előbbre vivését czélozza. Ebből folyólag aztán nem elég, hogy liturgiánkat egységesítsük; hanem a mi eddigi, most már elégtelennek bizonyult templomi rendtartásunkba lelket, életet, elevenséget kell öntenünk. Ne elégedjünk meg azzal, hogy istentiszteleti cselekményeinkben csupán a rideg észhez szóljunk; — a szívben kell az istenigének gyökeret verni. Nem csupán eszünket, hanem érzelmünk egész világát kell annak áthatnia. A napsugár fent, a magas hegyormokon fénylik ugyan, de hidegen hagy mindent, csak ha le a völgybe löveli jótékony sugarait, képes megtermékenyíteni a talajt. És én erre a Novák-féle javaslatot, a túl sok közbeéneklés mérséklésével, teljesen alkalmasnak ítélem s azt alapul elfogadnám. lefogadnám pedig azért, mert szerepet enged, sőt ad az Úr szent asztalának, ennek a legszebb oltárnak, melyen a legnemesebb, a legfelségesebb és legtökéletesebb áldozat lángja, a yilágot megváltó és átölelő krisztusi szeretet ég kiolthatatlanul. Hiszen mostani liturgiális cselekményeink mellett arra alig van szükség a templomban : akár ki is vihetnénk azt, csupán a hatszori úrvacsora-osztás alkalmával állítanánk be. Nem egyszer hallottam már kérdezni más felekezetű atyánkfiaitól, midőn templomunkba néha eljönnek istentiszteletre, hogy hát ez az asztal tulajdonképen mire való? Ha látnák, hogy ott kezdjük, esetleg végezzük istentiszteletünket, bizonyára nem jutna eszükbe ilyen kérdést tenni. Mivel azonban a Novák-féle javaslatot a konventi bizottság ezúttal alapul sem fogadta el, hanem egy egészen más, a régitől alig különböző istentiszteleti rendtartást készíttetett, legyen szabad pár szóval erre vonatkozó szerény nézeteimet a következőkben előadni. A vasárnapi és ünnepnapi istentisztelet feltétlenül az Úr asztalánál kezdődjék, még pedig a fennálló-ének után egy bűnvalló és Isten segedelmét kérő fohásszal. Ez, azt hiszem, nem lesz oly gyökeres újítás, mely annak sikerét koczkára tenné vagy visszatetszést szülne. A szószéki szolgálat közben való éneklés maradjon meg, mert ez határozottan jó hatással van. Én ezt 25 évi lelkészkedésem alatt — igaz, hogy csak nagyobb ünnepeken — gyakorlatba vettem s híveim nagy lelki örömmel énekeltek közvetlen a prédikáczió után egy-egy kiválasztott alkalmi verset, A délutáni istentisztelet ugyancsak az Úr asztala előtt vegye kezdetét, nemkülönben hétköznapokon is. A hétköznapi könyörgéses istentiszteletnél több tért engedjünk a bibliának. Nem árt az, ha hétközben egykétszer, adventi hetekben és bűnbánati héten minden nap olvasunk valamit a bibliából, hiszen meg vagyon írva: olvassátok az írásokat, mert azokban örök éltetek vagyon, s a melyek abban megírattak, a mi tanulságunkra Írattak meg.