Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-09-17 / 38. szám

vetik. Vannak, kik a lelkészekben keresnek minden hibát s a lelkészképzés reformját sürgetik. Vannak, kik csupán a templomi istentiszteleten nyújtott lelki táplálékot találják kevésnek és a felett vitatkoznak : hogyan vigyük ki az evangéliomot a templomból az életbe s mily eszközöket ragadjunk meg a közönyösök felébresztésére, a hitetlenség megtörésére — szóval az alvó, a szunnyadó lelkek felköltésére? És ezért is nagy hála az Úrnak, hogy bajainkat látjuk már, hogy azok orvoslása felett beszélgetünk. Már ez reményt önthet az aggódó szívekbe, hogy haladunk a gyógyulás felé. De azért még inkább hála az Úrnak, hogy azoknak száma is szaporodik, a kik nemcsak beszélgetnek, nemcsak tanácskoznak a teendők felett, hanem tesznek is valamit a bajok orvoslására. Itt evangéliomi egyesületeket alakítanak, amott vallásos estélyeket tartanak, evangéliomi énekkart szerveznek, vasárnapi bibliai iskolákat állítanak fel, varrnak a szegények számára, bibliaolvasó összejöveteleket rendeznek. Szóval: az úgynevezett belmissziói tevékenység terjedőben van. És én igazi örömmel veszek tudomásul minden ez irányú munkáról szóló hírt; de másfelől eszembe jut a már említett angol atyánkfia is . . . s vele együtt az is, hogy bár van már sok irányú belmissziói tevékenység, mégis kevés az evangéliom. A belmissziói munkák itt is — ott is, mintha kísérletezések lennének inkább, mint az élő keresztény buzgóság eredményei. Sok helyen mintha inkább divatból menne az evangélizálás munkája; mert valami nagy eredményeket nem látunk. Igaz, hogy az Isten országa hasonló a mustármaghoz; a szemmel is alig látható parányi kezdet nagy növekedést veszen majd idővel, de én félek, hogy sok helyen hiányzik ez a nagy kiterjedésre hivatott életet tartalmazó mustármagocska és a munka inkább életnélkül, sablonos utánzásnak nevezhető. De ne mondjunk ily röviden Ítéletet. Vannak helyek, hol igazi élő buzgóság serkenti a lelkészt belmissziói munkálkodásra. Szervez egyesületet, énekkart, vasárnapi iskolát, rendez szeretetvendégségeket; mindezt a Jézus iránti szeretetből, és bizony-bizony nem valami nagy eredményt lát. Ha hallgatóságot talál is, mely a folyton változatos programmot szívesen végig élvezi, de segítő munkást ritkán, legtöbbször senkit sem talál. Az emberek eljönnek, hogy meghallgassák; de többet nem tesznek, csak hallgatnak. Nos, itt a hiba! Az embereket nem állítjuk munkába. Azt mondhatja erre valaki: dehogy nem, hiszen szereplők mindig akadnak az ilyen vallásos összejöveteleken. Igaz, szereplők akadnak, hiúságból is, buzgóságból is; de értsük meg a dolgot, hogy az Isten országa érdekében nem szereplőkre, hanem megújult életű, megtért segítőtársakra van szükség, kik necsak ott sütkérezzenek, hol a tapsoló és éljenző elismerés napja süt, hanem ott is szívesen szenvedjenek, hol az üldözés, méltatlan bántalom ós gúny fagyos szele fú. Az a baj, hogy a magyar evangéliomi egyházakban legtöbb ember csak szerepeket vállal, de a határozott, állandó keresztyén munkától idegenkedik. Hogy mi az élő keresztyénség, micsoda örömöket nyújt, azt a legtöbb ember nem tudja s ha beszélsz előtte róla, legtöbb esetben túlzást, paposkodást lát benne csupán. Krisztus egyházának élő, munkás keresztyén tagokra van szüksége. Az egyháznak meg kell értetni az emberekkel, hogy ő csak addig ós akkor él, a meddig és a mikor tagjai élnek és pedig a Krisztusban élnek, mert a törvények, rendszabályok, szertartások, külsőségek, mind segíthetik az egyház munkáját, de életet nem adnak. Életnek a tagokban kell lenni. Az élet pedig munkában nyilvánul, a munka pedig egyformán kötelező minden egyháztagra nézve. Valamit tenni kell minden egyháztagnak Krisztusért és az egyházért, az Isten országáért. De mi legyen ez a valami, a mit tenni kell'? hogy tegye ? hol tegye ? mikor tegye ? ki támogatja ? kitől vegyen példát? . . . Ezt nem tanítják még az egyházak napjainkban, melyek, fájdalom, az egyháztagokat arra nevelik, hogy vegyenek, hogy elfogadjanak, hogy hallgassanak : beszédet, éneket, imát, prédikácziót stb., de nem fordulnak a lélekhez: hát te nem akarsz valamit tenni az Úr Jézusért? A vallásos egyesületekben is sok a protestáns, de kevés az evangéliom ; sok a mellékczél, az evangéliomi hitben való erősödés rovására. Munkás keresztyének nevelésére legalkalmasabbnak bizonyulnak az élő keresztyén szövetségek. Alapítójuk Clark Ferencz, jelenleg bostoni, előbb villistoni lelkész Amerikában. Clark lelkész is híve volt a belmissziói tevékenységnek. Hogy gyülekezete tagjainak közönyét, nem-törődömségét legyőzze s hogy felkeltse bennük az evangéliom iránti érdeklődésüket, megpróbált minden lehető módot czéljának elérésére. Zenét, karéneket, vallásos estélyeket . . . Bármennyire fáradozott is azonban, munkájának nem volt kellő eredménye. Ekkor arra a gondolatra jött, hogy a „gyülekezet" helyett az „ egyén "-hez* fordul, s néhány buzgóbb fiatal lelket gyűjtött maga köré, kiket azután megkérdezett: „Akarjátok-e, hogy az Isten országa a ti munkátok által is épüljön ? Hajlandók vagytok-e valami munkára és a biblia alapos tanulmányozására vállalkozni? Ha igen, úgy tegyetek határozott ígéretet" . . . Az ifjak letették az ígéretet és az első keresztyén szövetség megalakult. És mi történt? A szövetség eszméje általános tetszésre talált s a villistoni halott egyházban bámulatos, pezsgő egyházi élet támadt. Az első szövetséget követte a többi és ma 64,000 ilyen élő keresztyén szövetség van az egész világon, mintegy 4.000,000 taggal. Nyári Pál, pécsi ref. lelkész. (Folytatása következik).