Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-22 / 4. szám

BELFÖLD. Az 1848. XX. t.-ez. és a prot. papság magatartása. Napirenden van az 1848. XX. t.-cz. életbeléptetésének kérdése s napirenden is kell azt tartanunk. Mégis van vitatva. Állást foglalt már e kérdésben a hivatalos egyház s maga a kormány is. E tárgyban beadott kérvényünk ott fekszik a törvényhozás asztalán. Foglalkozott vele a protestáns közvélemény egyházi lapjainkban, — s azon kivül is. De nem magával a törvényczikkel akarok foglalkozni, hanem azzal az időszerű kérdéssel: lia vájjon szükséges és czélszerű-e nekünk ezt a nagy, mondhatnám életkérdésünket a politika zavarosan háborgó tengerére vinnünk; ezt a kis törékeny hajónkat, melynek kormánykerekénél még nem ül elhatározott és biztos kéz, a viharok között révtől elbocsátnunk ? Távol legyen, — a mit e Lap természete meg nem is enged — hogy én politikával akarnék foglalkozni. Ellenkezőleg nyíltan szólok az ellen, hogy ezt a mi saját kérdésünket illetéktelen és avatatlan elemek belevigyék a politikai küzdelmek forgatagába; hogy ezt zászló gyanánt tűzhessék ki, a mely mellé, a mely körül kelljen — esetleg elveinek megtagadásával vagy fenntartásával (a mi majdnem egyre megy) — a protestáns papságnak tömörülnie a közelebbről végbemenő képviselőválasztásoknál. És egyenesen tiltakoznunk kell az ellen, hogy a protestáns papság vagy választók e zászló alatt gyűjtessenek a politikai tusára. Mert ebből haszon nem, egyedül csak kár származhatik. Az erkölcsi kárt pedig kiszámítni sem lehet. A szentesített 1848. évi XX. t.-cz. nekünk, protestánsoknak szent örökségünk. Várjuk, míg esedékessé váland, mert azzá kell válnia jog, törvény és igazság szerint. Ezt nem a változó kormányok kegye adja vagy tagadja meg, hanem a törvény biztosítja nekünk. — A ki az örökség megnyílását be tudja várni: egészben megkapja. A ki — hogy gyorsabban jusson hozzá — egyezkedik: csak részben kapja meg. Ez nekünk atyai örökségünk, mint püspökünk oly szépen mutatott reá. Tehát megvetendŐbbek lennénk Ezsaunál, ha pillanatnyi éhségünkben egy tál lencséért eladnók. Mert Jákób, a ki míg mi a sivatagban ezer fáradsággal vadásztunk a mi atyánk javára, az atyai áldást egészen magához vonta: egy tál lencsét szivesen adna érte. De hogy osztályos atyafivá tegyen, azt már magától nem teendi, ha csak be nem várjuk az örökség megnyílását, a törvényes osztályt. Nincs hát arra semmi szükség, hogy ebből a kérdésből politikai tőkét faragjunk s most egyik, majd másik kormány mellé álljunk, vagy ellene állást foglaljunk, a szerint, a mint többé-kevésbbé összeszorított vagy nyitott marokkal hozza szóba ezt a kérdést, mely elől a törvényhozás teljesen ki nem térhet többé. Nem is érheti vád e részben egyházi lapjainkat, melyek ezt a kérdést — tudomásom szerint — a legnagyobb tárgyilagossággal és óvatossággal kezelték, szintúgy, mint egyházi minden hatóságaink is. Ellenben nem hagyhatjuk szó nélkül egy napilapnak azt az eljárását, hogy ezt a nagy kérdést generalsauce gyanánt használva, most e, majd más politikai czélra, most e, majd amaz államférfi vagy törvényhozó ellen intézett támadására használja mindig kész öntelékiil, s ha rajta állna, az úgy is elmérgesedett pártviszályt a felekezeti viszály üszkének beledobásával szítaná még nagyobb lángra. Hát erre nekünk semmi szükségünk sincs. A jogot igazaink bizonyításával küzdhetjiik ki; ellenben gyűlölködésünkkel valódi vagy képzelt elleneink számát szaporítjuk. Sajnos, hogy a legtágabb értelemben vett közönség, a ki t. i. a prot. egyház szereplő és számottevő embereivel (a kik különben is a szóban forgó lap hasábjain egy idő óta nem szerepelnek) ismeretlen, könnyen megtéved abban a tekintetben, mintha a szerkesztői irodában készült, vagy 2—3 pap s egy tanító mindenre kész visszhangot adó megnyilatkozása a protestáns közvéleményt tolmácsolná; mintha mi Magyarországot csakugyan két táborra, klerikálisokra és protestánsokra osztanánk s a szerint irányoznánk tetteinket is. Hogyne, mikor protestáns pap is akad (politikai ismereteit valószínűleg kizárólag a szóban forgó lapból táplálva), a ki elhiszi, hogy az egyesült ellenzék férfiai mind sutba dobták a liberális eszméket, hogy Bánffy, Darányi főgondnokok, Kossuth és a többiek mind klerikálisokká, hazaárulókká lettek, mind ellenségei a 48. XX-nak;

mihelyt a lap — elég gyakran változó — legújabb politikai irányát nem követik. Ez a mindenütt és mindenben klerikálizmust látó és sejtető eljárás, mely tagadhatatlanul a felekezetieskedés tüzének felszítását eszközölte, megfelelhet az illető lap egyéni czéljainak, de merjük állítani: egyáltalában nem kifejezője a józanul gondolkozó protestáns közvéleménynek s nem előre-, hanem hátratolja ügyünket, elkeseríti, ellenségeinkké teszi előbbi jó barátainkat. Nekünk pedig nem ellenségeinket kell szaporítani (az úgy is van elég), hanem barátainkat, kik úgy is kevesen vannak, kell megbecsülnünk. Nekünk nem egy-két hatalmas ember rokonszenvére, jóakaratára, hanem magyar hazánkfiai nagy többségének becsülésére, tiszteletére van szükségünk. Csaknem 400 éves a mi küzdelmünk. De küzdelmeink csaknem kizárólag a Bécs felől szenvedett nyomás ellen való védelemben csúcsosodtak ki. S hogy el nem estünk végképen, hogy vallásszabadságunk törvénykönyveinkben nyertek biztosítékot, azt a magunk hitbuzgóságán s önfeláldozásán kivül a róm. kath. liberális honfiak hűségének köszönhettük. — Bocskay, Bethlen és a Rákócziak táborában bizony nemcsak a protestáns, hanem a róm. kath. felvilágosult hazafiak is ott küzdöttek az elnyomás ellen; ott a harczban, ott a tör-