Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-22 / 4. szám

el ne hagyjanak benneteket sohasem. „Szeressétek egymást", mint János utolsó búcsújában hagyta ránk szent hagyomány gyanánt.* Spectator. TÁRCZA. Kálvin és Melanehton, A koczka el volt vetve; Kálvin az éleshangú levelet elküldte s Melanehton bizonyára keserűnek találta az orvosságot. A genfi reformátor el lehetett készülve arra, hogy a sokat zaklatott, gyöngédlelkű Fülöp elfordul tőle. Tényleg az a hír jött Genfbe, hogy Melanehton a levelet széttépte. Mi történt a levéllel, mi nem, azt senki nem tudja; de annyi bizonyos, hogy a nemes gondolkozású Melanehton némi gondolkozás után felismerte Kálvin szándékait s a komoly szavakon át is érezte az őszinteséget, melyet azok tolmácsoltak. Válaszolt s Kálvinnak bizonyosan nagy kő esett le a szivéről, midőn a levelet kézhez vette. Egyébiránt e levél érdemileg választ nem foglal magában. Az író kiemeli, hogy Kálvin határtalan jóakaratát ismeri, egyébként ő maga fáradt, roskadozik a bajok terhe alatt. Minden romban hever. Kálvin, úgy látszik, még mindig sokat vár barátjától, nevezetesen egy dolognak a tisztázását várja tőle. Ismeretes a tanbeli különbség e két férfiú között. Láttuk, hogy maga Kálvin a legvégső határig méltányosan viselkedett a német reformátor elveivel szemben; ámde időközben némelyek kiaknázták a különbséget és egyenesen szembeállították a két reformátort. Ott van pl. a Bolzec Jeromos esete, a ki a praedestinatio tanát a templomban a lehető legélesebben megtámadta. E tüneményekkel a jövő békéje szempontjából le kellett számolni. Kálvin előrebocsátja, hogy itt nem tekintélyről, hanem az Isten igéjének tisztaságáról van szó, s ha csak az előbbi forogna koczkán, ő szivesen alárendelné magát Melanchtonnak. Hogyan van az — kérdi a többi között, — hogy ily bölcs és a szentírásban járatos férfiú nem tesz különbséget az általános igéret és a részleges kiválasztás között ? Kálvin sokat remél a személyes találkozástól s kifejezi, mennyire szeretné Melanchtont megölelni. Hívja, jöjjön el Genfbe; itt ugyan béke nincsen, de miután gyönyörűséges dolog Krisztus zászlaja alatt harczolni, e kellemetlenség ne riassza őt vissza. Az akkori időben a levelezés nagy akadályokba ütközött. Melanehton is megemlíti, hogy gyakrabban írna, ha kíildöncz állana rendelkezésére. A fentebb ismertetett levelet Kálvin továbbítás végett Strassburgba, Dryandernek küldötte volt, a ki azonban, mire a levél odaért, meghalt, s a Kálvin levele Dryander papírjai * E czikket egyházunk egyik kiváló tagjától kaptuk. A mai zavaros viszonyok közt, de a jövőre nézve is, ajánljuk egyházunk minden gondolkozó tagjának komoly figyelmébe. Szerk. között maradt. Persze hiába várt a válaszra a genfi reformátor; két év múlva utazott Strassburgba Kálvinnak egyik barátja, a ki a levelet aztán továbította, de Melanehton ezután is hallgatott. Pedig időközben az érintett tanbeli különbséget többen (Trolliet, Socinus) kiszélesítették és sok zavart okoztak. A nem tisztázott kérdés egymással szembeállítja őket és sok kárt okoz az egyháznak. Kálvin új levéllel fordult Melanchtonhoz, s habár ez válaszolt is, magáról a fődologról nem szólt. Nem csoda, ha Kálvin türelme kifogyóban volt. Úgy látszik, Bullinger tisztábban látja a helyzetet. Leveleiben Kálvint is felvilágosítani törekszik. „Melanehton — írja egyik levelében — öreg ember, egyedüli vágya az Úrhoz térni. Aggódva látom, hogy sokat remélsz Fülöptől . . . Kétségtelen, ő jó ember; de ember és félénk". Még egy csalódás várt Kálvinra. A németországi hittudósok wormsi tanácskozása kárhoztatta a svájeziak tanait s Melanchtonnak szava nem volt. „Tudtam, — így szólt a hír hallatára, — hogy Melanehton lágy, félénk és lassú, de a bukás nagyobb, mint sejtettem". Ezen tudósítással csaknem egyidejűleg kapta Kálvin az értesítést egyik barátjától (Languet Hubert): „Fülöp annyira megtörött az évek, a munka és a rágalmak súlya alatt, hogy egykori kedélyéből nem maradt meg semmi sem ... Jól tennéd, ha leveleddel bátorítanád". És Kálvin nem késik. Tőle telhetőleg vigasztalja ; rámutat arra, hogy gyenge egészsége daczára, mily sok bajjal kell küzdenie; nem kisebbek ezek a wittembergi bajoknál. „Isten veled, te dicső fénye és kiváló tudósa az egyháznak !" E szavakkal fejezi be Kálvin a nagy német theologushoz intézett utolsó levelét. Még egyszer, Melanehton halála után mintegy egy év múlva egy iratában (Hethusius ellen) alkalomszerűen megemlékszik Kálvin Melanchtonról: „Oh Fülöp! Hívlak téged, a ki már Jézussal az Istennél vagy, a ki reánk vársz, hogy a békét együtt élvezzük . . . Ezerszer vágytam arra, hogy együtt legyek veled". * * * Egész légióját lehetne idézni az íróknak, a kik Kálvint keménységgel, sőt kegyetlenséggel vádolják. Ha azonban a reformátort közelebbről ismerjük, az ellenkező vélemény támogatására igen sok érvet hozhatunk fel. Itt van pl. Melanchtonnal való viszonya. Leveleit olvasva, eljárását barátjával szemben mérlegelve, ugyancsak senki sem jöhet arra a gondolatra, hogy Kálvinnak „szíve nem volt", hogy „bronczból volt, minden híjával az érzelemnek". Hol találjuk meg az igazságot? Miben egyenlítődnek ki az ellentétek? Legközelebb jár az igazsághoz Béza ítélete: Kálvinban Ilyés szigorúsága János szeretetével egyesült; azok, a kik csak a szigort látják benne, egyoldalúan ítélnek. Dr. Pruzsinszky Pál.