Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-08-20 / 34. szám

meit, a jelenlevők csendes derültségére. Hogy azután az Isten igéjét a templomban hirdeti-e vagy a balott'as háznál, az a dolog lényegére mindegy. Kétségkívül közegészségügyi és egyéb okok figyelembevételével oda kell törekednünk, hogy a templomban való prédikálást mindinkább a háznál való prédikálás váltsa fel. A textus­nélküli s Isten igéjétől távol járó, embereket magasz­taló oráczió pédig végképen beszüntetendő. Nem általá­ban a beszédet kell tehát eltörölnünk a temetési szer­tartásnál, mint azt a pesti egyházmegyei gyűlésen egyik lelkésztársunk indítványozta, csodálkozásomra dr. Szabó Aladár helyeslése mellett, mert így a vízzel együtt a gyermeket is kiöntjük, hanem figyelembevéve az apostol szavait: „Prédikáljad az igét, mind alkalmas, mind alkal­matlan időben", a beszédet reformálnunk kell s az igét kell hirdetnünk a koporsó mellett is. Kiváló alkalom a temetés az ige hirdetésére, hol más felekezetűek s olya­nok, kik templomba soha nem járnak, szintén megjelen­nek, s ha ezek közül csak egyet is gondolkozóba ejtet­tünk lelkének sorsa felől, már elvettük jutalmunkat. A lelkészszentelés, püspökszentelés, templomszen­telés liturgiájának szintén az a fogyatkozása, hogy hosz­szadalmasak. Itt is külön, a közönséges istentisztelettől függetlenül kellene rendezni a liturgiát. Tekintve azon­ban, hogy e rendtartások ritkán s csak egy-egy gyüle­kezetben fordulnak elő, a hosszadalmasság még ezeknél inkább menthető és eltűrhető. Siculus. TÁRCZA. Szemelvények a XX. századból. A kecskeméti színház előtt áll a Kálvária-szobor. A hatalmas obeliszk tetején trónol az isteni háromság. Az Atya kopaszodó fejével és hatalmas bajusz-szakállal, mint egy tiszteletreméltó, becsületben megőszült úri em­ber, vagy inkább király, kezében jogar és más hatalmi jelvény; — a Fiú fájdalmas arczával a szenvedések hősét mutatja, vállán a megváltás szimbóluma: a ke­reszt ; — e két Isten felett kiterjesztett szárnyakkal lebeg, mint galamb, a harmadik, a szent Lélek. Alattuk gomolygó felhők, a felhőkben szolgálatrakész angyalkák. Valahányszor elmentem e szobor előtt, mindannyi­szor fájdalmasan rezdült meg a szívem, s keserűen gon­doltam a tudatlanság által megszentelt érzéki kiábrázo­lásokra. Képzeletemben feltűnt mindig a názárethi próféta, az igaz ember, ott a Jákob kútjánál, Samáriában, Sikem városa alatt, a mint csendesen beszélt a samáriai asz­szonynak addig soha nem hallott dolgokról, s mikor azt mondja nagy szeretettel a tudatlan asszonynak — „az Isten lélek!" Az Isten lélek!! mindent átfogó szellemr kit az ő nagyságában el sem képzelhetni, kit nem kor­látozhat test, vagy bármi végesség! A Kálvária-szobortól nem messze van a fe~ renczrendi szerzetesek rendháza. A rendház tagjai üres óráikban ott sétálgatnak fel s alá; — látni őket a nap­nak bármely szakában. Egyszer, mikor ismét a szobor előtt álltam s vizs­gáltam a sok olajfestéktől kerekre vált apostolfejeket, melyekről eltűnt minden karakter, s így feltűnő módon hasonlítottak egymáshoz, — egy szerzetes lépett ki a rendház kapuján. Ne vegyék olvasóim leírásomat iróniának, sarkaz­musnak vagy épen tiszteletlen gúnynak, olyan volt ő, mint a milyennek leírom. Arányosan fejlett testalkat, melyen, hála az égnek, nem látszottak a rég letűnt sötét századok barbár önsanyargatásai, mikor még a test megöldöklésével tisztelték az égieket; ma már más a jelszó: kerek testben lakik az ép lélek, s hiába, a lélek a fő. Daróczruhát csak a tótok hordanak; nem igen látni ilyent az Alföldön. A ki ilyent visel, vele nemzeti­ségét árulja el. Szép, finom a csuha posztója, nem érzik avultas, esőverte szag rajta, hogy ne sértse a gyónó szagérzékét és arczát, mikor Isten igénytelen szolgájá­nak keblére hajolva, önfeledten hiszi, hogy a Megváltó keblén nyugszik fáradt feje, — mert hiszen bűnöket bocsát meg ez. A közelgő arcza szelíden hirdeti: — e világi lét­tel, bármilyen is az, légy megelégedve, mert e föld nem otthonunk, bujdosunk és vándorlunk mi itten. 0 tudja, igaznak érzi a nagy költő mondását: „nem kér már­ványpalotát a megelégedés". Elvannak ők holmi egy­szerű emeletes házban is. Nyájas mosollyal bólintgat a mellette bókolva elhaladó nénikéknek, kik ájtatosan csó­kolják meg az elmondott — Dicsértessék — után az olvasó rézfeszületecskéjét. — Ezek az én nyájam, birodalmam, erőm, hatal­mam — gondolja magában, s boldog örömmel malmoz hüvelykujjaival. Taníthattok mindent, hirdethettek bármit is, ti bölcsek! Ti naponként újat mondotok; ma meg­döntitek azt, a mit tegnap állítottatok, s azt mondjátok nagy botorul: így halad a világ. Halad ? Én most se mondok mást a népnek ördögről, pokolról, Máriáról és Józsefről, szentekről és magunkról, mint azt, a mit elő­deim ezelőtt 600 évvel mondtak, és mégis, az „én or­szágom" lakosi el nem fogynak, ha még úgy mozog is a föld. A mint odaért mellém, illedelmesen megemeltem kalapomat és szólék hozzá ekképen : Bocsásson meg uram, ha megkérdem, mit tart ön az Isten felől? E kérdésre fényes, csillogó szemeivel olyan külö­nösen nézett rám, mintha őrülttel lett volna dolga; s kurtán mondta: semmit, Azzal nyugodtan megfordult és sétált visszafelé. Igaza volt, mikor úgy nézett rám, mintha őrült lettem volna; mert nem képzelhető el, hogy valaki ép elmével, józan ésszel azt kérdezhesse a Kálvária-szobor mellett egy szerzetestől: mit tart ön az Isten felől ? * # *

Next

/
Oldalképek
Tartalom