Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-07-09 / 28. szám

népét az elhagyatottságból, s meggyőzte a kételkedőket arról, hogy őt nem az önérdek, de népének boldogítása, hazánk iránti rajongó szeretete késztette ama nagy tett megvalósítására. Igen, mert érezte, hogy egy agyon csigázott nép sorsa nyugszik vállán; ezért lázas munkásságban töltötte nappalait, éjszakáit, úgyannyira, hogy a kimerült, gyenge testnek alig maradt pihenésre egy kevés ideje. Ily buzgó tevékenység mellett még sem akadt akkori nagyjaink közül csak egy is, ki elismeréssel adózott volna a puritán jellemű embernek. Sőt mi több, gróf Ráday Gedeon is így nyilatkozott az ármánykodók hamis vádjára: „Talpig vasba kellene veretni azt a lelkészt, ki népét ily Ínségbe döntötte!" De telt, mult az idő. Evek során át elkövetkezett az 1900-ik esztendő, a midőn már az 1880-as években még hatalmas erdők borította terület helyén pedáns renddel épült, ritka szépségű község feküdt. Minden jólétről, boldogságról tett tanúbizonyságot. Voltak szép iskolái, óvodája, jegyzője stb. Mindezek megteremtője nem más, mint a lelkész vala. Történt pedig, hogy ugyanazon évben gróf Ráday Gedeon, mint egyházmegyei gondnok, látogatást tett az egyházaknál, útba ejtvén Hertelendyfalvát is. Megérkezésekor ép az imaházból jöttek ki a hívek, — körülfogván egy magas, szikár, ősz, tiszteletes alakot, ki hozzájuk még az úton is buzdító beszédet intézett. Ráday gróf óriási meglepetését elpalástolni nem volt képes (mert azon időben, mikor ő ott járt, erdő volt még a község helyén). Utat nyitott magának a gyülekezet között s ezen szavakkal közeledett az agg lelkipásztorhoz: „Tiszteletes atyám! Nem vagyok arra méltó, hogy megcsókoljam. Most látom, hogy a kiknek hittem, azok álnokok voltak!" S erre oda lépett a lelkészhez és megcsókolta. Majd pedig a nép felé fordulva így szólt: „Büszkék lehetnek lelkészükre, mert országunknak nincs több ilyen önfeláldozó, buzgó lelkésze!" 1902-ben gyönyörű templomot és parókhiát építtetett, 51,000 korona államköltségen. A templom berendezését azonban, a harangokkal együtt, az ő általa összegyűjtött szíves adakozásokból állíttatta elő. Végrevalahára megérhette, hogy 1903-ban remek alkotású templomban dicsérhette x

azt a hatalmas Urat, a ki őt oly számtalan veszélyben megóvta és megtartotta népének. A hátralevő pár évet csendes munkálódás közepette töltvén, naponként meglátogatta az iskolákat, hogy személyesen győződhessék meg a tanítás színvonaláról, annak szelleméről; s mély belátással tanácsolt s hatályosan intézkedett községi ügyekben is. Kitüntetésre életében soha nem vágyott, sőt ha valaki elismeréssel nyilatkozott is előtte valamely nagyobb tettéről, igyekezett az érdemet magáról elhárítani. így történt meg az is, hogy 50 éves lelkészi működését sem engedte megünnepelni. Mint nagytudású, képzett lelkész, kitűnően megállta helyét mindenkor. Kiváló szónoki tehetségével hevített, buzdított, tanított mindeneket. Az irodalom terén is jelentékeny részt vett. Bár kötetekre menő munkákat összegyűjtve nem adott ki, de mindenesetre sok kötetet tenne ki írói tevékenységének eredménye. Régebben Jókai Mór lapjának volt állandó tudósítója, majd később a „Hon"-nak, s más politikai lapjainknak. Ezenkívül sokra megy predikáczióinak száma, a melyeket vagy túlszerénysége vagy gyenge anyagi viszonya miatt nem adott nyilvánosság elé. Utolsó predikáczióját húsvétkor tartotta. Ez idő óta gyengélkedett. Halálát megelőző vasárnapon meglátogatták hívei betegágyában s azoktól e. szavakkal vett érzékeny búcsút: „Reátok gondolok halálom óráján is. Az egymást szerető lelkek nem hagyják el egymást soha!" Családi életéről is illő megemlékeznünk, annyival is inkább, mert mintaéletet élt. Erdő-gyoroki lelkészkedése idejében (1868.) lépett házasságra Kovácli Karolinával, Kovách Károly kecskeméti birtokos leányával, ki igaz, hűséges segítő társa, sanyargatott helyzetében vigasztalója, gyengeségében odaadó ápolója volt mindvégig. Házasságukból született 6 fiú és 4 leány, kiknek neveltetése, taníttatása — oly szerény fizetésből — bizony nagy gondot okozott a családfőnek. Azonban az apai sok gond, fáradság jutalmát is megérhette, mert gyermekei nagy részét szárnyukra bocsáthatta, ugyanis: Gizella áll. óvónő Bodófalván; Károly lelkész Angyaloson (Szathmárm ); Kálmán áll. kántor-tanító Hertelendyfalván; Irma óvónő Igazfalván ; Viktor most végezte a jogot Kecskeméten; Bertalan felsőbb gimnazista Sárospatakon, Vilma férjnél van; Miklós és László alsó osztályú gimnazisták; Sarolta szülei háznál van még. A jó férjet, a gondos, szerető atyát utolsó harczában is kedves családja vette körül. A milyen viharos volt élete, ép oly csendes, fájdalom nélküli lett jobb hazába átköltözése. Tudta, érezte közeli végét; mert halálát megelőzőleg pár nappal maga mondta: „Csak egy lehellet és lelkem elrepül!" És valóban csendes, fáj dalom nélküli volt lelkének a földtől megválása. Szerető hitvese karjai közt csukódtak a halál álmára szemei, június 20-án. Gyülekezete a mult hónap 22-én méltó temetést rendezett hőn szeretett atyjának, a felejthetetlen emlékű lelkészének. Az a rengeteg nép, mely utolsó végtisztességtételén megjelent, vallás különbség nélkül, úgy a községből, mint Pancsováról és a vidékéről, eléggé bebizonyította az elhunyt lelkész iránti őszinte, igaz szeretetet. Temetésén résztvettek nemcsak a közeli evangélikus lelkészek, de többen voltak r. katholikus lelkészek is, a kik a megboldogultnak nagy tisztelői voltak. A parókhián, a gyászének elhangzása után Gacsal János torontál-vásárhelyi lelkész mondott rövid imát; a templomban Szalay József nagybecskereki lelkész beszélt az elhunyt küzdelemteljes életéről, lelkészi érdemeiről; a temetőben pedig Fa István pancsovai lelkész mondott Isten hozzádot. Legyen áldott emlékezete közöttünk ! Ifj. Györe Dániel. IRODALOM. Új egyházi lap. A tiszáninneni ev. ref. egyházkerület f. é. tavaszi közgyűlésén, a sárospataki főiskolai igazgatótanács útján figyelmeztette az Irodalmi Kört, mint az egyházkerület felügyelete alatt álló testületet, hogy a kör által kiadott „Sárospataki Lapok" irányával, modorával s egész viselkedésével az egyházkerület maga sincs megelégedve s a nélkül, hogy az írói és sajtószabadságot s a protestantizmus éltető lelkét tevő szabad véleménynyilvánítást csak a legtávolabbról is érintené, vagy korlátozni kívánná, szükségesnek tartja, hogy a lap irányát és modorát változtassa meg s álljon kizárólag ama magasabb czélok és érdekek szolgálatába, a melyek egy egyházi lap működéséhez fűződnek s a melyek annak idején a „Sárospataki Lapokat" létrehozták s részére a múltban annyi elismerést és közkedveltséget szereztek; mert különben a kerület kénytelen lenne az általa nyújtott