Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-07-02 / 27. szám

magukról. A közvélemény minden lehető gyalázatos dolgot rájuk fogott, mert kelet megvetett népe aljas söpredékének tekintette azt. Mivel a gonosz Nero, ki féktelen zsarnoki szeszélyből Rómának nagy részét felperzseltette, az ő titkos követei által el akarta hárítani magáról a bűnrészesség gyanúját, a rettenetes gonoszságot a megfeszített Jézus híveire kente. Tacitus, a római történetíró, a ki ezeket leírja, ezt teszi hozzá: ennek a gyülekezetnek a megalapítója egy Krisztus nevű egyén, a ki Tiberius császár uralkodása alatt halállal büntettetett. Az a veszedelmes tévhit, mely ekkor elfojtatott, újból kitört, elterjedt egész Júdeában ós eljutott Rómába is, a hol minden rettenetes és gyalázatos dolog menedéket lel és ünnepeltetik. Igen, ezek a keresztyének nem lehettek részesek Róma felgyújtása bűnében, de részesek ama másik bűnben, hogy mérhetlen gyűlölséggel viseltettek az egész emberiség iránt. Ugyanily értelemben szól egy másik történetíró, név szerint Svetonius. Azt mondja nevezetesen, hogy Nero császár bár sok gonoszságot cselekedett, de tett kétségen kivül jót is. így p. o. rendeleteket adott ki a keresztyének gonosz felekezete megrontására. Már a Nero elődje, Claudius császár idejében, sok zavart okoztak Rómában a zsidók, bizonyos Krisztus nevű egyén szorgalmazása folytán. Ennyiből áll az, a mit nekünk a római nagy történetírók Jézusról mondanak. Ha tovább megyünk egy századdal a 178-ik esztendőig, ekkor ezeket olvassuk egy Celsus nevű bölcsésznél: van egy nyomorúságos felekezet, a melyet keresztyén felekezetnek neveznek. Ezt a felekezetet egy csaló alapította, egy nyomorult ember, a ki magát Istennek adta ki, de a kinek még annyi hatalma sem volt, mint egy rablófőnöknek; mert volt ugyan tizenegy vagy tizenkét czimborája, de még ez a tizenkét ember sem maradt hű hozzá. így beszéltek azon időben a magasabb körökben Jézusról és az ő követőiről. Ha azonban a keresztyénekhez fordulunk, ott már egészen más hangokat hallunk. A legrégibb feljegyzést Pál apostol hagyta ránk, a ki Jézus halála után néhány évtizeddel nagy rajongással beszél az Ő uráról, mint Istennek fiáról, a ki Istenben volt öröktől fogva s a ki az örökkévalóság teljéből alászállott a földre és szegénnyé lett, hogy gazdagítson minket. Pál apostol szerint ő egy új Ádám, a kivel egy új emberi nemzetség kezdődik. Ez a Jézus felette áll a földi királyoknak és csak az örökkévaló Isten nagyobb nála. Jézus az úr és ez a név senkit sem illet meg úgy, mint őt. Hogy egész nagyságában megérthessük az apostol eme nyilatkozatát, meg kell jegyezníink;

hogy a zsidók, a kik közül való volt Pál apostol is, az „úr" nevet csak Istenre alkalmazták egyedül. A 68. és 96. évek között jött létre az a csodálatos, titokteljes könyv, a János jelenések könyve. Mit mond ez az új-testámentomi próféta Jézusról. Azt mondja, hogy ő Krisztus (Messiás), bárány, a ki vére által idvezítő életre vezérli mind a zsidókat, mind a pogányokat. 0 a királyok királya, a világ ítélő bírája, az isteni értelem. Igen, Ő a mindentudó. Az új Jeruzsálemet egykor majd ő hozza alá a földre. Előtte kell meghajolni az egész világnak. Röviden szólva, a gondolatok fenszárnyalása felemelkedik az Isten végtelenségéig. Ezen az úton haladtak a keresztyének tovább mindig feljebb és feljebb. A negyedik században erős vita indult meg a keresztyének között ama kérdés felett: vájjon Krisztus egyenlő-e Istennel, vagy csak hasonló hozzá? A nagy többség az Istennel való egyenlőség mellett foglalt állást. Mind jobban-jobban törekedtek arra, hogy eltávolítsanak Jézustól minden földiséget, úgy hogy végre az a veszedelem állott elő, hogy Jézusban egy olyan földi látszólagos lényt lássanak, a kiben a külalakon kivül semmi ne maradjon az emberből. Ezen veszedelem ellen az egyház kereste az erőket a védekezésre. Egész határozottsággal vetette el a doketismust, a melynek erejénél fogva Krisztus csak látszólagos ember leendett és csak látszólag szenvedett a keresztfán. De ép oly mereven szállt síkra az ebioniták ellen, a kik Jézusban csupán embert láttak, az Ézsaiás vagy Illés próféta értelmében vett embert. A mit a régi egyház tanított, az maradt a keresztyén népek egyetemes hite századokon keresztül. A reformáczió ezen a hiten nem módosított semmit, hanem ettől teljesen áthatva énekelte Luther: „A kit az egész világ be nem foghatott, az a Mária agyékában nyugodott". A keresztyén theologia megteremtette az isteni háromegység fogalmát: az atya Istent, a fiú Istent és a szentlélek Istent. Nem úgy azonban, mintha három Isten volna, mennyiben mindenikben az Istenség egész teljessége honol és nem is úgy, mintha ez a három egység Istennek puszta hármas kijelentése volna. A háromságot az emberi értelem által fel nem fogható titoknak tekintették, a mely előtt egyszerűen meg kell hajolni. Midőn azonban az előző nemzedékek minden áldozatot meghoztak a kegyes lélek szükségletei kielégítésére és óva intették a kutató szellemet a titok mélyére való horgonyvetéstől, a XlX-ik századtól kezdve már igen sok, igazság után szomjúhozó lélek találkozott, a ki nem szabta magát a hagyományos korlátokhoz. Ma már mindent kétségbe vonnak. Ma már semmit sem hisznek csak azért, mert azt századok vagy ezredek óta hitték, ma már mindenre bizonyítékot keresnek. A léleknek eme kételkedő, az igazság és valóság után epedő irányzata nem kerülte ki a történet legnagyobb alakját, a Jézus Krisztust sem. Sőt ellenkezőleg, a tudomány minden oldalról meg akarja vizsgálni és világítani az ő életét. Gazdag eszközökkel rendelkezik arra, hogy a Jézus munkássága titkainak a mélyére tekintsen. „Hogyan vélekedtek a Jézus felől?" Ez az ősrégi kérdés napjainkban új és erőteljes életre kelt. A különböző osztályhoz tartozó tudósok ezrei, még