Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-04-23 / 17. szám

Krisztus feltámadásának ünnepén. A karácsony az isteni szeretet földreszállásának ünnepe. „Úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött fiát adá érette." A lrnsvét a földre leszállott és a sírba eltemetett amaz isteni szeretet feltámadásának emlékünnepe. Isten magát és az ő végtelen szeretetét az ő Fiában, Krisztusban jelentette ki. A megjelent kegyelmet Krisztusban kellett szemlélnie a bűnös emberiségnek, liogy a láthatatlan Istent a Fiúban megismerje. „Mert a ki a Fiút látja, az látja az Atyát; mert én és az Atya egy vagyunk. Senki sem mehet az Atyához, hanem csak én általam", mondá az Üdvözítő. De a hitetlen, bűnös világ nem fogadta be, sőt megölte az égből földre szállt Fiút, s azóta, mint tengely körül, forog a keresztyén világ a Krisztus sirja körül. É sir mellett senkisem tud elmenni a nélkül, hogy üregébe le ne tekintsen. A hitetlen csak enyészetet, rothadást lát abban. „Mi portól született, annak porrá kell lennie". Krisztust csak embernek tekintvén, elveti feltámadásának történeti tényét is. A kétkedő szeretne leszállani a sirba, hogy láthassa a véres lepedőket, a melyekbe a drága test betakartatott. Szeretné a saját füleivel hallani az angyal híradását: „Mit keresitek a holtak között az élőt? Nincs itt az Úr, feltámadott!" De az angyal némán áll, csak ujjával mutat az üresen maradt sirra. Mi történt hát a sirba fektetett Krisztussal, ha fel nem támadott? Csakugyan a tanítványok lopták volna el a lepecsételt s őrökkel megrakott sírból, hogy egy egész világot megcsaljanak, tévútra vezessenek? Aztán hova lett, mi történt vele? A hivő lélek a Krisztus feltámadását igazoló bizonyságoknak egész seregét látja maga előtt és önmagában. Ott az üres sir, melynek lakóját a temetés utáni harmadik nap reggelén a kesergő asszonyok s bánatos szívű tanítványok nem találják helyén. Ott az Isten angyalának bizonysága. Ott Krisztusnak a tanítványok között többszörös megjelenése. Ott a keresztyén világnak 19-százados épülete, melynek egyedüli, biztos alapja a Krisztus feltámadásában vetett élő hit. Hogy Krisztus valóban Istennek Fia volt: a tanítványok előtt is a feltámadás által lön bizonyossággá. Előbb inkább csak tanítót, prófétát, világi Messiást láttak benne; most már van tartalma hitöknek: az Isten Fia feltámadott! A prédikáló apostoloknak a Krisztus feltámadásának bizonyossága adott erőt a küzdelmek legyőzésére ; szárnyakat az evangéliumnak széles e világon való hirdetésére. A feltámadottnak látása aczélozta meg leikeiket, hogy hordozzák a súlyos keresztet és le r ne roskadjanak alatta; hogy feláldozzák, ha kell, éltöket is, s vérök hullásával gyújtsák lángra a Krisztusban való hitnek messze világító szent tüzét, zsidókban és pogányokban, s milliókat és milliókat gyűjtsenek a Krisztus üresen maradt sirjához, melyből a feltámadás boldogító reménysugara tör fel a halandó világba! Igen, a Krisztus feltámadott és él! El és velünk marad, mind e világnak végezetéig. Ennek az örökké élő Krisztusnak prédikálása hódította meg a világot s vonja magához a megfáradtakat, a megterhelteket és sebzett szívű embereket, ma és mindörökké! A hivő léleknek nincs szüksége arra, hogy a Tábor hegyén, megdicsőülése pillanatában testi szemeivel lássa az Idvezítőt; hogy a galileai tengeren jártában szemlélje Őt, midőn a sülyedező Pétert a hullámok közül kiemeli, vagy midőn a naini ifjút, Jairus leányát és Lázárt feltámasztja : mi e csodákat a feltámadott és köztünk élő Krisztus munkáiban ma is szemléljük és a hivő lélek örömével kiáltjuk: „En Uram és én Istenein!" „Te vagy Krisztus, az élő Istennek Fia! Kihez mennénk máshoz ? — örök életnek beszéde vagyon te nálad!" Látom, hogy az örökélet beszédének hallgatására miként sorakoznak a feltámadott Krisztus zászlója alá mindazok, a kikért földön jártában könyörgött, a kik tanítványainak „beszédök által hiendők lesznek ő benne". A feltámadott Krisztus halad országról országra, hogy a békességnek, szeretetnek, boldogságnak, üdvösségnek birodalmát a földön megalapítsa; hogy az elnyomottaknak, a rabszolgáknak szabadságot adjon; hogy teljesedést nyerjenek a születésekor hangzott amaz égi szavak: „Dicsőség magasságban az Istennek, a földön békesség és az emberekhez jóakarat!" De a míg a pogányság körében magasan leng zászlaja, s napról-napra többen vallják, hogy: „Krisztus az Úr, az Atya Istennek dicsőségére", addig a nevére megkereszteltek naponként gúnyolják és megtagadják Őt. Miért bolyonganak a keresztyének közül oly sokan Krisztus nélkül az életnek rögös és sötét utain ? Mert nem ismerik, nem látják maguk közt s nem érzik magukban a feltámadott s örökké élő Krisztus jelenlétét. Mert még ma is sokakra találók a tanítványokra mondott ezen szavai: „Annyi idő óta vagyok veletek, mégis nem ismertek engemet". Nem tudnak, nem akarnak az örök szeretettel összeforrani; nem akarnak a benne való hit által bűneikből új életre feltámadni. Pedig a feltámadott Krisztus minden tanítványától ezt követeli. A ki vele akar élni, annak meg kell halnia a bűnöknek. Ő a bűnösnek, ki a bűn halálából fel akar támadni, barátja, de a bűnnek ostorozó ellensége. „Miképen az Atya támaszt halottakat