Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-08 / 2. szám

méltánytalanul csekély, mind a jelentékenyen megváltozott megélhetési viszonyokhoz, mind az általuk végzett nagyfontosságú nemzeti és valláserkölcsi munkához képest. Nem kell ehhez hosszas bizonyítás. Csak tekintsünk bele az életbe, nézzük meg azt, hogy más megélhetési pályákon miként honorálják a sokszor semmi szellemi kvalifikácziót sem kívánó munkákat, s azonnal látni fogjuk, hogy előttünk áll a régi latin mondás a maga szomorú igazságával. Vessünk csak egy pillantást abba a törvényjavaslatba, a mely két évvel ezelőtt az állami tisztviselők és alkalmazottak fizetésrendezése tárgyában a törvényhozáshoz benyujtatott, de azután visszavonatott, mindjárt kitűnik, hogy a tanítók az alkalmazottakhoz képest bizony méltánytalan elbírálásban részesültek. Abban a javaslatban nem volt szó természetesen a községi és felekezeti tanítókról. Ámde jött az új népoktatási törvényjavaslat, a mely már az összes tanítóságügyét felölelte. Hátha ebben már méltányosabb a velük való elbánás? Olvasva azonban a népoktatási új törvényjavaslatnak a tanítói fizetések rendezésére vonatkozó pontjait, megint csak csodálkozva kérdem : hát még a huszadik században sem jutnak oda a magyar, különösen pedig a községi és felekezeti tanítók, hogy tisztességes megélhetésük biztosíttassék ? Mert milyen biztosíték az, melyet a 33. és 34-ik §-ok a községi és felekezeti tanítóknak nyújtanak? „A községek és hitfelekezetek által fentartott elemi népiskoláknál alkalmazott rendes tanítók évi fizetése legalább 800 koronában állapítandó meg." „A vallás- és közoktatásügyi miniszter a törvényhozás által évről-évre engedélyezett összeg keretén belül a következő §-okban meghatározott feltételek és következmények mellett a tanítói fizetéseknek a törvényszerű minimumon felül 1000 koronáig való kiegészítésére is segélyt nyújthat, ha az illetékes iskolai főhatóság ezt kivánja és a közigazgatási bizottság véleményezi." Ha a javaslat ezen §-ai így válnának törvénnyé, bizony szomorú dolog volna. Midőn az 1868-iki törvényeket 1905-ben meg akarják változtatni, akkor nem szabad megfeledkezni arról, hogy nemcsak szellemi téren, de az anyagiakat illetőleg is nagyon változott a világ azóta. Ugyebár szellemi téren megköveteljük a tanítói kartól, hogy a tudomány fejlődésével, haladásával folytonosan lépést tartson, és hogy ez csakugyan valóság legyen, törvényeink szigorúan megkövetelik a tanítói oklevél megszerzését. Helyes. De ha a tanítóktól mind több és több ismeretet, több és több tudást követelünk, akkor a legnagyobb igazságtalanságot követjük el velők szemben, ha még ma is oly csekély fizetéssel honoráljuk értékes munkálkodásukat, a mely fizetést az állami és sok más szolga fizetése is felülmúl. Az igények növekedésével, a megélhetésnek nehézségeivel hogyan küzdött eddig s hogyan fog küzdeni ezután is a 800 korona fizetést élvező tanító ? Mert a tanító is igényelhet legalább annyit, hogy magát s családját tisztességesen ruházhassa, s megkövetelheti, hogy becsületes munkája fejében legalább a mindennapi kenyérben szükséget ne szenvedjen. De a törvényszerű minimumon felül az 1000 koronáig való kiegészítés sem biztosíttatik feltétlenül a tanítónak ; csakis azon esetben, „ha az illetékes iskolai főhatóság ezt kivánja és a közigazgatási bizottság véleményezi". Hátha az iskolai főhatóság nem kivánja, mert nem akarja, hogy a javaslat 47. §-a rája alkalmaztassék ? „Ha az állam valamely községi vagy felekezeti iskola tanítójának fizetéskiegészítéséhez 120 koronát túlhaladó államsegéllyel járul, a tanító alkalmazása a vallás- és közoktatásügyi miniszter jóváhagyásától függ." Ha az iskolai főhatóság az állam részéről nyújtandó, — mondjuk 121 korona miatt nem volna hajlandó az állammal függési viszonyba lépni: ezen én egyáltalában nem csodálkoznám, s a tanító tengődhetik tovább a 800 korona javadalomból. És ha a közigazgatási bizottság nem véleményezi az 1000 koronára való fizetéskiegészítést, a mire szintén lehet eset: a tanító akkor is nyomoroghat tovább, tovább, míg a halál megváltja nyomorúságától. Én szerintem a törvényalkotáshoz nemcsak ridegen számitó ész, hanem ós főképen nemesen érző szív is szükséges. Az élettelen betűkbe a szív melegségét is bele kell öntenünk, hogy a törvény necsak igazságos, de emberséges is legyen! Tudom, hogy az állam rendkívül meg van terhelve; tudom, hogy mily nagy áldozatba került és kerül a vasutasok, a jegyzők és tanárok fizetésrendezése. De a mikor azok sorsa az előbbi állapothoz képest lényegesen javult és javul, akkor a magyar tanítóságot sem szabad tovább mai szégyenletes állapotában meghagyni. Főrészt tanítóink vállán nyugszik állami és társadalmi, vallási és erkölcsi életünk épülete. Az ő munkájuk veti meg nagy részben azt az erkölcsi alapot, a melytől függ a jövő nemzedék sorsa. Ha őket ebben a munkában úgy erkölcsileg, mint anyagilag kellőképen meg nem erősítjük, úgy a hazára, mint az egyházakra csak kár és romlás következhetik. Midőn e sorokat írom, különösen a felekezeti tanítókat tartom szem előtt. Mindenki tudja, hogy a felekezeti tanítók közt is vannak olyanok, a kiknek fizetéskiegészítéséről az államnak nem kell gondoskodnia, mert meg tudnak élni az egyház által biztosított fizetésükből; de még többen vannak olyanok, a kiknek számára az egyház nem képes megadni a megélhetés szükséges feltételeit. Tehát ép a legszegényebb egyházak legszegényebb tanítói azok, a kik a javaslatban nagyon is mostoha elbánásban részesülnek. A tanítók fizetésrendezésénél az egyháznak, mint valláserkölcsi testületnek, kell a zászlót kezébe vennie és odahatnia, hogy a tanítói pálya anyagilag kellőkép biztosíttatván, ifjaink örömmel menjenek arra, hogy végrevalahára megszűnjék, kitöröltessék tanítóink szívéből az a sok fájdalmat és keserűséget magában foglaló közmondás: „quem dii oderumt, paedagogum fecerunt". Keresztesi Samu, 3*