Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-01-08 / 2. szám

TÁRCZA. Kálvin és Melanchton,* Kálvin Strassburgban. A frankfurti birodalmi gyűlés. Kálvin találkozása Melanchtonnal. Kölcsönös rokonszenv. Kálvin álláspontja: a nézeteltérés nem ok a meghasonlásra. Kálvin lefordíttatja Melanchton dogmatikai munkáját. Melanchton nehéz helyzete, erélyének lankadása. Kálvin erélyes levele. Viszályok a tanbelikülömbségmiatt. Kálvin Melanchton nyilatkozatától vár fordulatot. Csalódás. Ismeretes, mily nagy tevékenységet fejtett ki Kálvin János strassburgi tartózkodása idejében, a hol az üldözések elől menekült francziák külön gyülekezetet alkottak. Szervező tehetsége, hitbuzgalma egyaránt érvényesült itt: idegen földön, de mégis honfitársai között. Naponkint istentiszteletet tartott, prédikált, hetenkint többször írásmagyarázatot tartott, részt vett a theologiai vitatkozásokban, az Institutiot lényegesen átdolgozta, kiadta a rómaiakhoz írott levél magyarázatait. E tevékenységnem merítette ki egész munkaerejét; míg a francziaországi eseményekről értesülést szerzett, a németországi vallási viszonyokat is éber figyelemmel kísérte. A kedvező és kedvezőtlen hírek egymást érték; az unióra következett a liga megkötése, majd meg a schmalkaldeni szövetség vonta magára a figyelmet. Alig élte magát a reformátor némileg bele a strassburgi viszonyokba, midőn a császár Frankfurtba birodalmi gyűlést hirdetett. Habár kétségtelen volt, hogy a birodalmi gyűlésnek első sorban politikai jellegű dolgokkal kell foglalkoznia, nevezetesen a törökök elleni háborúra kell vala a szükséges intézkedéseket megtennie, a nagy ellentétek miatt kétségtelen volt, hogy a vallás érdekei is szőnyegre kerülnek. Némi késedelem után maga Kálvin is reá szánta magát a frankfurti útra; czélja volt Strassburg képviseletében szót emelni ott, a hol a hit érdekeiről lesz szó, de az a vágy is sarkalta őt, hogy Melanchtonnal találkozzék. 1539. febr. 21-én indúlt el Strassburgból s midőn Frankfurtba ért, már javában folyt a tanácskozás;

a vita; de nem politikai, hanem egyházi kérdések felett folyt a szóharcz. Az ellentét kettős volt: a protestánsok vitatkoztak egymás között is, a katholikusok ismét a protestánsokkal. A legnagyobb jelentőségű viták egyikében, mely nagyon közelről érdekelte a gyűlést, Kálvin János is szót emelt. Az egyházi vagyonról volt szó. A fejedelmek persze a kezükbe került zsákmányról lemondani hajlandók nem voltak. Kálvin János felszólalásában arra törekedett, hogy a szóban forgó vagyon a lelkipásztorok ellátására, az iskolák fentartására, szóval az egyház terheinek fedezésére fordíttassék, és mi kétségtelenül érdekkel olvasnók, minő hatása volt a reformátor fejtegetéseinek, azonban tájékozást e tekintetben nem találunk. — Érdekes volna látni általában, minő hatás gyakoroltak a reformátorra a németországi viszonyok. De ha e felől magunknak képet nem is alkothatunk. \V. ö. E. Doumergue: I., II. p. 527-562. Kálvin egyik-másik levelének néhány szavából következtethetjük, hogy a viszonyokat elég siralmasaknak találja. Az ellentétek nagyok, kivezető út sehol. „Minden bizonytalanságban van — írja Farelnek — lia a császár nem enged, kitör a háború ... Már eddig is annyi, hogy kardot nem rántottak". A kellemetlen tapasztalatok mellett annál kellemesebb volt Kálvin Jánosra nézve a Melanchtonnal való találkozás. A német reformátor egészen megnyeri tetszését s Kálvin gyakran, behatóan beszél vele a közügyekről. Ha elolvassuk Kálvin e találkozásokra vonatkozó értesítéseit, szinte azt gondoljuk, hogy Melanchton nagyon is könnyen teszi magáévá Kálvin nézeteit; ellenvetéseit, — ha vannak, arra alapítja, hogy itt-ott tekintettel kellett lenni a viszonyokra, egyébként annyira csatlakozik Kálvin nézeteihez, hogy ez utóbbi igy ír: „Nihil dubita, quin penitus nobiscum sentiat." Midőn pl. az Úrvacsoráról van szó, Kálvin nem titkolja előtte, hogy annak kiosztása körül a sok czeremonia nem tetszik neki, mert az a judaismusra emlékeztet. Melanchton a discussiótól tartózkodik, de bevallja, hogy e tekintetben sok a fölösleges az ő szertartásukban; hozzáteszi, hogy a kanonisták követelményeivel szemben ennyi engedélylyel élniök kellett. Maga Luther sem helyesel minden szertartást, de másrészről a mi szűkmarkúságunkat is elítéli. Kálvin e külömbségeket épen nem tekinti olyanoknak, mint a melyek a megoszlásra okot szolgáltatnának; sőt ez időben minden erejét megfeszíti, hogy a lényegtelen külömbségeket azok valódi értékére szállítsa. Egyik, Farelhez intézett levelében Bucer-t igy védelmezi: „Hogy Bucer Luther szertartásaiknak oltalmára kél, abból nem következik az, hogy óhajtja is azokat. ... A latin énekeket lehetetlen védelmezni ... de e csekélységek miatt nem kell Luthertól elválni". „Nem hiszem, hogy a nézeteltérésre alapos ok forogna fenn." Hiba mindenből okot formálni a meghasonlásra. „Nem szabad — mondja egy másik levelében Kálvin — vaktában cserben hagyniok egymást azoknak, a kiket az Isten az ő műveiben egyesített ... Szent Isten ... mi lesz belőlünk ? ! Krisztus szolgáitól olyan érzések között kell megválnunk, quasi viscera nostra e nobis evellerentur". Messzire vinne s némileg tárgyunktól is eltérítene bennünket, ha reámutatnánk mindazon nyilatkozatokra, a melyekkel Kálvin ez időtájt a reformált hitvallás híveinek megoszlását elhárítani óhajtja; de szabad legyen a reformátornak egy igen jellemző levelére röviden felhívnunk a figyelmet. Bullínger, Zwingli lelkes utóda, ez időtájt (1539 márcz. 8) igy írt: „A hittudósnak az igazságra nagyobb súlyt kell fektetnie, mint azt Luther teszi. Az egész világ tudja, milyen vakmerően ítélt Luther az írás több könyve felett. Ha az egyetértésnek ára az, hogy senki se nyissa ki a száját az igazság érdekében Luther ellen, akkor vesszen az egyetértés, hiszen végre is Luther csak ember és nem Isten. Én részemről Luthert olyan