Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)
1905-03-26 / 13. szám
dern élet különleges nehézségeivel megküzdve, hogyan vigyék diadalra ? Bizony, ha a felnőtt egyháztagokat megkérdeznők, hogy ugyan annyira megerősödtetek-e a hitben, hogy az még most is él bennetek s megtartottátok-e a fogadást, a melyet az Atya, Fiú és Szent Lélek Istennek fogadtatok és? olyan keresztyén életet éltek-e, a milyet az Úr kiván s éreztétek-e magatokat igazán kötelezve arra, hogy az Isten országában bizonyos munkát, mint élő és öntudatos egyháztagokhoz illik, végezzetek? azt hiszem, nagyon, de nagyon sokan felelnének azzal, hogy ilyen gondolatokkal nem igen szoktunk foglalkozni. De talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy nem is igen kérdezősködünk az ilyen gondolatok nyilvánítása után. Ha valahol bágyadt, közönyös vagy épen hitetlen és erkölcstelen egyháztaggal találkozunk, nem is merjük, vagy eszünkbe sem jut, neki azt mondani: Emlékszel-e arra, hogy mit Ígértél ünnepélyesen a te Uradnak és Istenednek, a mikor az egyház öntudatos és munkás tagjai közé beléptél? De hát, ez most már a kérdés, mi az oka annak, hogy egy oly egyházban, a mely a testtől való származástól vagy a vízzel való keresztségtől az egyházhoz való tartozást függővé nem teheti, mert hiszen, ha ezt tenné, létalapját támadná meg: az öntudatos meggyőződés érlelése oly rosszul sikerül ? Sok minden! Vannak, a kik már kimutatták, hogy a konfirmálás nagyon korán megy végbe. Ez tökéletesen igaz is. És hogy igaz, még inkább kitűnik, ha azt a kérdést vetjük fel, mi a helyesebb szóhasználat: az ifjú lélek konfirmáltatik-e vagy konfirmál ? Nyilván az, hogy: konfirmál. A hol a konfirmáczió üres szertartás, ott született meg az a gondolat, hogy a püspök a neki adott hatalomnál fogva ezt a kijelentést teszi: Ego te con(inno! A dolog veleje azonban nem az, hogy az ifjú lélek átmegy-e valamely szertartáson, hanem az, hogy eljut-e annak tudatára, hogy a Jézusban a keresztség által Isten neki szövetséges társul ajánlkozik, s hogy ő e szövetséget véghetetlenül fontosnak s nélkülözhetetlennek, de egyúttal boldogítónak is tartván, az Istennel való szövetségbe, öntudatos elhatározás alapján belép s a szövetséget elfogadván, megerősíti, konfirmálja, s egyúttal Ígéretet, is tesz a szövetségből származó kötelességek teljesítésére. Ezt a főgondolatot semmiképen sem szabad mellőzni, még ha, a mire én kész vagyok, azt elfogadhatónak tartjuk is, hogy az egyház s illetve az Úr az ő egyháza által, az ifjú lelket hitében megerősíti, konfirmálja. Annyi bizonyos, hogy a konfirmácziót akár úgy fogjuk fel, hogy az az ifjú lélek hitében való megerősítése, tehát, hogy: az ifjú lélek konfirmáltatik, akár úgy, hogy az ifjú lélek Jézussal való szövetségét konfirmálja; mindenképen szükséges, hogy az ifjú lélek kellő értelmi képességgel bírjon az evangéliomi igazságok elsajátítására s öntudatos vallástételre. Mivel pedig a konfirmáczió ideje rendesen a gyermek tizenkettedik életéve, sőt igen sok helyen tizedik éve, már ez is sok tekintetben megadja ama szomorú ténynek a magyarázatát, hogy a konfirmáczió — nem konfirmáczió igazán. A gyermekek nem is bírhatnak kellő tudatával annak, hogy milyen fontos rájok nézve az állásfoglalás Jézus mellett. De nem is foglalnak állást mellette, nem is öntudatos a vallástételük és fogadástételük, hanem: „kigyónnak" vagy „kiagendáznak" és sokszor búcsút mondanak a vallásos dolgokkal való foglalkozásnak, a helyett, hogy az egyház öntudatos munkásaivá lennének. A másik nagy oka a konfirmáczió elégtelen eredményének az, hogy kevés időt szánunk a konfirmácziói oktatásra. Pedig, ha erre több időt szánnánk, bizonyára kevesebb időt kellene szánnunk az egyházak bajainak orvosi asara. Es hiába mondják azt sokan, hogy hiszen az egész elemi iskolai vallásoktatás megelőzi a konfirmálást! Az egész elemi iskolai vallásoktatás leczketanítás, a mely az élő hitet nem érleli, ha ugyan egyáltalában felkelti. Nem is igen lehet más, hisz annyi más tanulni való is van. De az már nagy baj, hogy a konfirmácziói előkészítés is nagyrészt leczketanításból áll. Es ez rávezet egy újabb hiányra. A harmadik nagy baj, sokak véleménye szerint, az, hogy igen sok helyen nem a lelkész végzi a konfirmácziói oktatást, hanem a tanító. Sokan aztán, a medicina peior morbo elvénél fogva azt ajánlják, hogy az elemi iskolai oktatást is vegye át a lelkész, a mi valóságos képtelenség. Még a konfirmácziói oktatásnál is voltakép nem az a baj, hogy a tanító segít a lelkésznek, hanem az, hogy nem jól segít. Igen sok lelkész mondta már nekem, hogy hiszen a tanító végzi ugyan a beemléztetést, de én aztán megmagyarázom a gyermekeknek, hogy hogy kell ezt is, azt is érteni. Akár így megy végbe a konfirmácziói oktatás, akár úgy, hogy a lelkész végzi ngyan, de a „beemléztetésreu — mily borzasztó szó — fekteti a súlyt, bizonyos, hogy a kellő eredményt nem hozhatja létre. Nyilván a baj lényege abban van, hogy nagyon gyorsan akarunk végezni a dologgal s míg a közélet viharai, csábításai mind gyengítik a hitet, azt hisszük, hogy alapos bibliaismeret nélkül, elmélkedés és érlelés nélkül, hogy a munkába-állításról ne is szóljunk, akarjuk megvetni az alapot, a melyen egy tiszta, boldog és munkás keresztyén életnek kellene emelkednie. Természetesen az alap ingatagnak és gyengének bizonyul rendesen.
