Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1905 (48. évfolyam, 1-52. szám)

1905-03-26 / 13. szám

Épen azért az első javaslat, a mit teszek, az, hogy egyházi életünk minden tényezője fektessen nagyobb súlyt a konfirmáczióra s igyekezzék odahatni, hogy az hatalmasabb eredményeket hozzon létre. Necsak a lelkészek és tanítók, hanem minden presbiter és minden egyháztag. Akármilyen kitűnő konfirmácziói káté alapján is nehéz lesz jó konfirmácziói oktatást adni, ha csak a lelkész és a tanító törődik a hitélet érlelésével, még ha nagyon és igazán törődik is. Azt a javaslatot, hogy a konfirmálást későbbre kell hagyni, hogy 10—12 éves gyermekeket nem szabad átkényszeríteni egy vizsgán, a mi nem vallástétel, mert nem is leliet az; továbbá, hogy a konfirmácziói oktatásra több időt kell szánnunk: elő kell keresnünk s tárgyalnunk, a hol csak alkalom nyílik a tárgyalásra. Elég baj, hogy Molnár Albert fóthi lelkész e javaslataival annak idején oly mostohán bántak el. Oda kell azonban j hatni, hogy a szülők az otthonban, a tanítók az iskolában s az igazán konfirmáltak kinn az életben minél gyakrabban emlékeztessék a gyermekeket arra, hogy mily fenséges előjogokat nyernek s liogy mily dicső az Istennel való szövetség s hogy mily fontos, liogy ők az evangéliummal, Jézussal, Isten akaratával megismerkedjenek, az Úr szeretetét elfogadják, felajánlott jobb kezét megragadják s az ő akarata szerint éljenek. Elengedhetetlen követelmény tehát, liogy a gyermekekkel, a kiket konfirmácziói oktatásban részesítünk, bibliaórákat tartsunk. Nagyon szép szokás újabban, hogy a konfirmáltaknak bibliát adunk; de ki kellene azt előbb nyitni, a gyermekekkel együtt végig kisérni, az ótestamentomi kiválóbb egyéneket, de különösen a Jézust, életök csodálatos fordulataiban. És a bibliában talált életre kellene alapítani a konfirmácziói káté tételeit. Végül a gyermekekre valami szerény munkát kellene bízni, még mielőtt konfirmáltatnak s azután pedig nehezebb munkát. Sohasem felejtem el, hogy valamikor régen egy egyházmegyei gyűlésen aljegyzőt iktattak be hivatalába, s az illető beiktatása után egyebek közt a következőket mondta: Nagyon örülök, hogy az én egyházam munkát bízott rám! Én pedig azt mondom, hogy minden konfirmáltra kellene valami munkát bízni. Az ifjúi lélek tettre vágy, s ha az egyház nem bíz rá munkát, tettvágyát máshol elégíti ki. A munka vezetésére s szervezésére pedig leghelyesebb a keresztyén szövetségek módszerét felhasználni, a mely módszer a „Keresztyén szövetségek" cz. könyvecskéből ismerhető meg legjobban. Vannak-e e lap olvasói közt olyanok, a kik óhajtanának behatóbban foglalkozni a konfirmáltakkal? Mert szeretném, ha e czikksorozatnak valami fogó vége is lenne. Az egyik fogó vég az lehetne, hogy a zsinat rendezze erélyesen a konfirmácziói oktatás és előkészítés ügyét. De hát: kivánsz magadnak nagyokat? Ne kivánj! Magyarországon az evangéliumi munka nagyon lassan s nagyon mustármagszerűen fejlődik s ép ezért a helyett, hogy a zsinatot hívnám fel erélyes intézkedések tételére, inkább azt szeretném, ha 30—40 lelkész azt írná: Ezt a gondolatot megfogtuk s nem is eresztjük el! Ha aztán érintkezésbe lépnénk egymással s mindenfelé lenne egy-két ember, a ki erélyesebben hozzálátna a konfirmáltak igazi megerősítéséhez s munkába is állítaná azokat, akkor azt hiszem, mindig több lenne azok szama, a kik, látva az elért eredményeket, belátnák, hogy úgy általában az egyházak felvirágoztatásának, mint a megrekedt belmissziói munkák erélyesebb folytatásának a kulcsa itt van a konfirmácziói előkészítés alaposabbá, melegebbé s gyakorlatiasabbá tételében. Dr. Szabó Aladár. Az affiliáezió kérdéséhez. A ki az ev. ref. egyház legújabb viszonyait élesen megfigyeli, lehetetlen nem látnia, hogy az egyház betegségének orvoslása, talpraállítása tekintetében a közvélemény két irányban oszlik meg. Kitűnt ez a nézet a zsinat nemrég lefolyt rövid ülésein is. Az egyik irány elveit ezekbe a szavakba lehetne összefoglalni: gyors segélynyújtás az egyházaknak s azok különféle intézményeinek, s funkczionáriusainak, a lelkészeknek, tanároknak és a tanítóknak. Ha ez meglészen, minden magától következik. Szellemi, erkölcsi megújhodás. Mert — mondják ők — ha az egyház szelleme nem egészséges, ha nincsenek magasabbra vívó szenvedelmei, oka ennek a testi gyengeség. „Sana mens in corpore sano", hangsúlyozzák a közmondással. — A inásik párt nem helyez ily feltétlen bizodalmat az anyagiakba. Szerinte az anyagiakban megerősödés egy egészséges szellemi és erkölcsi reneszánsznak volna a következése. Ez utóbbiak előtt, a kik közül nem egy a zsinat első ülésszakán is ilyen értelemben szólalt fel, a reformáczió első századainak a képe lebeg; azon történeti valóság, hogy a prot. egyház tényleg üres kézzel, anyagi javak híján vált ki a róm. kath. egyházból, de mert hite, szelleme erős, tiszta volt: ez megszülte az áldozatkészséget, az egyház anyagi létalapjának erős forrását. Kétségtelen, hogy ez utóbbi álláspont nagyon szép, ideális és igen sok igazságot foglal magában. Az egyházi közvélemény túlnyomó többsége, utoljára a hivatalos egyház, bizonyosan jól megfontolt okokból az előbbi álláspontot foglalta el már akkor, midőn előbb az 1893. XXVI., majd az 1898. XIV. t.-czikket magára nézve szükségesnek tekintette, majd pedig, midőn most, az 1848. XX. t.-czikk további végrehajtása tekintetében az ismeretes lépéseket megtette. Benne vagyunk tehát ebben az áram--25*