Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-10-09 / 41. szám

való az ő legnagyobb szolgáinak, Mózesnek, Dávidnak, Salamonnak a maga szolgálatában. Hozzánk kegyelmesebb; soknak mai szolgái közül még többet ád. Engedi remélnünk, s segélje is, méltatásra hív szolgáját anyaszentegyháza építésében továbbra is a reá bízott munkának elvégzésére, és evégre adjon neki nem több böleseséget, nem több buzgóságot, nem több hitet, nem több szeretetet : csak azt tartsa meg, a mi nála vagyon, hogy senki az ő koronáját el ne vegye. Külső-Somogy ezen örvendetes jelentésének nyomában kél az árnyék: veszteségének és egyszersmind egyházkerületünk veszteségének árnyéka. Bocsor Lajos elköltözött közülünk, ránk hagyván hív és munkás életének emlékezetét. De hagyott mást is! Hagyott, mert nevelt hite szolgálatára két derék fiút, nem elégedvén meg azzal, hogy az Örökkévaló kövekből is támaszthat Ábrahámnak r ' fiakat. En tudom, liogy támaszthat, -— de mégis fáj látnom, ha az Ábrahám fiai kövekké lesznek, már akár gránitkövek, akár jáspiskövek, akár karbunkulus kövek, akár oszlopok, akár szobrok, akár ékességek, de utoljára is kövek. — Talán sok érzékenységet érint, sőt megsebez a szó, de nem titkolhatom el. Lelkésztársaim! ne kicsinyeljék magasra vívó szenvedelemmel az oltár lépcsőjét, melyen magatok állotok; van egy faji nemesség, a tietek; azt a nemes levelet, melyet tinektek a királyok-királya adott, ne szaggassátok széjjel fiaitoknak már bölcsője felett, hanem ruházzátok azt át fiaitokra, mint Bocsor Lajos cselekedett. Miként Somogyban erdőkre nyilt mezők, úgy e jelentésben is Somogyot illetőleg az árnyékokat sugarak váltják fel. — Bocsor Lajos utódja az esperesi széken Kálmán Gyula ságvári lelkész lett az egyházmegye egybehangzó bizodalmából. — Többet szólani róla tiltja az új esperes úr jelenléte; az üdvözlethez, mely őt Somogyban fogadta, én a magam részéről tartózkodva és aggodalommal járulok, előre félvén, hogy Somogy nyeresége az én veszteségemmel jár. Rákosliget és Rákosszentmihály nagy buzgósággal épülnek. Az egyházmegyei jegyzett adományok összege 45,000 korona. Összes építkezésekre fordítva 100,000 kor. A próba-énekeskönyv dallamai. A „dallamozó" bizottság bírálatomra írt megjegyzéseit elolvastam; abból örömmel látom, hogy köztem és a dallamozó (?) bizottság között világért sincs oly lényeges eltérés, mint a mekkorát a bizottság alkotása, a próba-énekeskönyv mutat. Ebből azt a reményt merítem, hogyha meglehetősen külön világban és különböző felfogásban élünk is, nem lesz nehéz egymást megértenünk. Én meg vagyok győződve arról, hogy ebből a próbaénekeskönyvből immár többé ember nem lesz. Mert lehetetlennek tartom, hogy akár a konvent, akár a zsinat, szembe állítaná magát azzal az általánosnak mondható s eléggé indokolt ellenszenvvel, mely ez alkotás iránt, nemcsak itt Erdélyben, de a többi egyházkerületekben is ép úgy megnyilatkozott. Én tehát hiszek abban, hogy el fog jönni az idő, mikor más, egészségesebb alapokon újra megindul a munkálat; s ha a régi lerombolásán tehetségem szerint segítettem, kötelességemnek érzem az építésben is részt venni. Épen ezért e tárgyra vonatkozó részletes megjegyzéseimet akkorra hagyom, ha a próba-énekeskönyv ügye végkép eldől, s most röviden csupán azt a 7 pontot veszem szemle alá, melyekbe a dallamozó bizottság, bírálatommal szemben, a maga véleményét összefoglalta. 1. E pont azzal foglalkozik, hogy szerintem alapos javítás alá kellett volna venni a dallamokat, de a bizottság szerint „a dallamoknak egyéni ízlés szerint való javítgatásából (?) semmi jó nem származnék." De hát mondtam én valahol vagy valamikor, hogy „egyéni ízlés szerint" kell javítgatni? Én sehol se mondom ezt; csupán azoknak a nehézségeknek az elsimítását követelem, a mely nehézségek a zeneművészet háromszáziados fejlődése közben létrejöttek. Hogy e követelés nem egyéni ízlés, mutatja az, hogy maga a bizottság is, bármennyire hangsúlyozza az eredeti alakhoz való ragaszkodását, tett ebben a tekintetben változtatást, javítgatást, s a mint a válasz népszerűen mondja: „f helyett fisz, g helyett gisz, b helyett h, stb." került bele a munkálatba. Én nekem tehát itt csupán annyi szerepem volt, hogy ezt és ennyit nem tartottam elégségesnek. Mert én azt mondtam s most is azt mondom, hogy egyházi zeneművészetünk pangásának legfőbb oka az, hogy az egyházi hangnemek ma nem lévén használatosak, azokat a képezdékben nem tanítják oly mértékben, hogy^iz onnan kikerülő kántorok helyesen tudnának vele bánni, hanem még a mai kemény és lágy hangnemekkel is küzködve, törik, rontják, a hogy tudják. Nem az egyéni ízlés tehát, hanem ez a tényleges való az, a miért én követelem alapos javítását, vagy ha ez nem lehet, egyszerű elhagyását azoknak a dallamoknak, melyek a háromszáz év óta használatos kategóriákba bele nem illeszkednek. S vigasztalásul megjegyeztem, hogy a legszebb és leghasználatosabb dallamok elég jól beleilleszkednek ; a mi egészen természetes dolog, mert ha valamelyik dallam nem illeszkedik bele, azt épen ezért nem is használjuk s így használatosnak sem mondhatjuk. íme ez és nem az egyéni ízlés az én javítási kívánalmaimnak a gyökere; erről azonban nemcsak ez az első pont, de mind a 7 igen tisztelt pont mélységesen hallgat. E helyett azt a megjegyzést találjuk e pont végén, hogy „Különös ellenszenvet nyilvánít bíráló a frigiai dallamok iránt, pedig ilyen „avult ízlésű" dallamokat a magyar nép napjainkban is termel (Azért, hogy én kicsiny vagyok. . ., Bús az idő, bús vagyok én magam is stb.)" Erre bátor vagyok először azt felelni, hogy e például idézett népdalok nem „napjainknak a termelése", hanem legalább is jó félszázaddal — ha sokkal többel nem, — régibb termelések; de a mi ennél sokkal lényegesebb, az^az, hogy más a népdal s más az egyházi ének, valaminthogy a himnusz is más, mint a borozó-dal. Erre nézve nem akarok részletekbe menni, mert véleményem szerint a magyar népdalnak egyházi zenénkhez való viszonyáról szóltam bírálatomban annyit, a mennyi szükséges; itt tehát elégnek tartom a bizottság