Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-10-09 / 41. szám

3. pontjára útalni, hol mindjárt azt fogjuk találni, hogy a népdalok ritmusát s általában a pontosabb ritmizálást azért mellőzték, nehogy világivá tegyék az egyházi éneket. Úgy gondolom tehát, hogy nyugodt lélekkel áttérhetek a 2. pontra, különben is ez az egész dolog inkább oda tartozik, mint ide. 2. A második pont lényegileg ugyanaz, mint az első, t. i. azzal foglalkozik, hogy a régi egyházi hangnemekben írt dallamokat, bár az én álláspontom is védelmezhető, nem lehet a mai dur és moll szerint előjegyezni, mert akkor közben több hangot kell módosítani, a mi mindannyiszor hangnemi kitérésnek volna veendő. Hogy mennyire levegőben lóg ez az egész felfogás, nem lesz nehéz kimutatnom. Arról van szó ugyanis, hogy a régi egyházi hangnemeket a mai hangnemek előjegyeivel kell ellátni. A bizottság azt mondja: nem lehet, mert a kettő, a régi és új, nem egyeznek. Mi következik ebből? Vagy az, hogy tartsuk meg a régi jelzést, azaz rakjuk fel a régi egyházi hangnemek kulcsjelzóseit, a mire természetesen még a bizottság sem mert gondolni, vagy pedig az, hogy a ma divatos jelzéseket használjuk s azokat a dallamokat, melyek ebbe bele nem illeszkednek, épen azért, mert nem illeszkednek bele s így nehezen értelmezhetők, módosítani kell, s ha nem lehet, egyszerűen el hell hagyni. A bizottság azonban egyiket sem követte, hanem meghagyta e dallamoknál azt a fogyatékos jelzést, a mely a régi századok hiányos hangjegyírásának maradványa, s a mely a helyett, hogy a kevésbbé járatos kántort segítené, abban a kicsiny tudományában is összezavarja, a mit az iskolából magával hozott. Mert kérem szeretettel, vegyük csak fel például épen azt a 83. számú dallamot, melyet a bizottság is felemleget az első pontban. Ha azt szemügyre veszi valamelyik közepes készültségű kántor s öntudatosan kiván vele elbánni, fogadom, hogy igen megakad. Ránézve még az volna a legjobb, ha egyáltalában semmiféle előjegyet sem látna maga előtt, mert akkor jó szerencsére bízná magát s törtetne előre a maga orgonájával, míg egyszer csak véget ér. így azonban lát maga előtt egy előjegyzést. Kögtön megállapítja belőle, hogy ez nagy D-moll, vagy F-dur. Úgy de mindjárt az első hang megrémíti, mert az G, s bármily csekély legyen a képessége, legalább a füle megmondja, hogy azzal sem a D-moll, sem az F-dur nem kezdődhetik. Mirevaló tehát czifrázni és nehezíteni az úgyis eléggé nehéz dolgot? S miért ne lehetne például ezt a dallamot két b-vel G-mollnak jelezni? Abban kezdődik, abban végződik s akárki ránéz;

rögtön tudja, hányadán van vele! Világos tehát ezekből, hogy a bizottság kifogása, mely szerint a sok, közben való módosítás miatt nem lehet alkalmazni a modern hangnem-jelzést az énekeskönyvben : az én felfogásom értelmében semmit érő, mert a mint az első pontban is kiemeltem, én módosítandónak, illetőleg elvetendőnek tartok minden olyan dallamot, a mely a mai rendszerrel összhangzásba nem hozható. Annál nagyobb csudálkozással olvasom tehát e pont vége felé ezt a mondatot: „Biráló több dallam hangnemére nézve nem tudta magát tájékozni" stb. Én azonban azt a gyanús érzelmet, mely e mondat háta mögött lappang, magamról teljes tisztelettel elhárítom, mert én bírálatomban sehol sem magamat vettem zsinórmértékül, hanem vettem a népet és azt a kántori kart, a melynek használatára első sorban készült ez a próba-énekeskönyv. S meg vagyok győződve, hogy ha a dallamozó bizottság is kellő gonddal tette volna ugyanezt, most nem keltene oly általános visszahatást a munkálata. 3. E pont alatt két dologról van szó. Először az van mondva, hogy a nyolczadkóták bevonása a ritmizálásba azért nem lehetséges, mert ez világivá tenné az egyházi éneket, s hogy a himnuszban mégis megmaradt, azzal épen a világi származást kívánták jelezni. Erre nézve csak azt jegyzem meg, hogy valóban kíváncsi vagyok rá;

mit szólt volna a nagy magyar közönség ahhoz, ha nem tekintve a himnusz világi származását, azt is ép úgy kijavította volna a „dallamozó" bizottság, mint Haydn dallamával tette ? Másfelől pedig azt kérdem, hogy hát minden egyházi dallamot világivá tesznek a nyolczadkóták ? S ha a r. katholikusok egyházi népénekeit nem is tekintjük, nincsenek-e nekünk is temetési dallamaink s más egyházi dallamaink, melyeket nyolczadhangjegyekkel hoznak a gyűjtemények, a nélkül, hogy tánczdalokká válnának ? 1 Valóban oly kicsinyesnek tartom az egyháziasságnak a nyolczadkótáktól való féltését, hogy inkább rámutatok e pont egy valótlan állítására, mely szerint én azt mondtam volna, hogy „a ritmizálásnál a zenei choriambust is bátran lehetett volna használni." Én iJyet sohasem mondtam, sőt mióta a cseh karmesterek magyar szerzeményei agyon koptatták e ritmikai képletet, azóta messze futok arról a helyről, a hol ezt hallom. Épen ezért ón bírálatomban azt mondom, hogy a bizottság még a choriambust, ezt az elkoptatott magyar ritmikai képletet is alkalmazhatta volna, mert akkor sem lennének a franczia Goudimel dallamai magyarokká. Világos tehát, hogy ón egészen egyebet mondtam, mint a mit nekem tulajdonítanak, a mi azt mutatja, hogy a dallamozó bizottság elolvasta ugyan a bírálatomat, de legalább ezen a helyen meg nem értett. Épen ezért teljesen felesleges dolgot cselekedett, mikor a XLII. zsoltár első sorát kétszer hangjegyekkel lenyomatta. Sőt maga ellen cselekedett, mert e két példáról azt mondja, hogy azok „a legegyszerűbb alakzatok", holott különösen a második példa oly erőltetett, annyira nyakatekert és természetellenes, hogy azzal sokkal jobb lett volna hallgatni. Másik dolog, a mi e pont alatt van, a dallamok ütem-beosztásáról szól. Ebben azt találom különösnek, hogy az én 50—60 dallamra tett kifogásomat minden nagyobb ellenvetés nélkül hagyja a bizottság, a menynyiben azt mondja, hogy ízlés és érzés dolga ; a 161. ének dallamát azonban egyedül kiragadja s erősen bizonykodván s Arany Jánosra hivatkozván, azt hiszi, hogyha ez egyet igazolja, azzal mind a 60 ki van csiszolva. Ez azonban lehetetlenség, még akkor is, ha véletlenül a 361. énekre tett kifogásaim hiábavalóknak bizonyulnának is. Én azonban még erre az egyre nézve is fentartom a magam kifogásait s legfeljebb annyit engedek meg, hogy mivel karó és karó közt különbség van, hát az a ritmizálás is lehetséges, de van annál jobb is. Erre nézve tehát kár vesztegetni a szót; legfeljebb azzal bővíteni ki a „dallamozó" bizottság e pontját, hogy mikor e pont végén az én képletemet az Arany Jánoséval összeveti, kettőnk mellé harmadiknak oda állítom magát a bizottságot is; hadd lám, hárman együtt hogy nézünk ki? (Bíráló:) Örül | mi szivünk || mikor | ezt halljuk (Arany:) Örül mi | szivünk (| mikor ezt } halljuk (Dallamozó bizottság:) Örül mi | szivünk || mikor ezt hall | juk. A nélkül, hogy a magam beosztásának helyességét vitatnám Arany Jánossal szemben, egyszerűen csak arra mutatok rá, hogy hármunk közül a „dallamozó" bizottság csinálta a legrosszabbul. Még pedig nemcsak azért, hogy szót vág ketté az ütem vonala, hanem főleg azért, mert a bizottság beosztásában nincs meg az ütemeknek az az arányossága, a mi az első kettőben megvan. Az első kettőben ugyanis, akár az enyémet vegyük,