Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-12-25 / 52. szám

öntudatosan ápolja; s a mai protestáns iskolapolitikának különösen arra kell törekednie, liogy az elhanyagolt leánynevelést minél gondosabban és erélyesebben fölkarolja". Ez elvek igazságában mindig szilárdul hittem és azért szólottam: mert véremben él s ereimben lüktet a régi protestáns jelszó: az iskola az egyház veteményes kertje. Jelszóvá tenni igyekeztem, hogy korunk legégetőbb sebének, a szocziális bajoknak orvoslása első sorban keresztyén egyházi feladat, a minek sikeres eszközlésére legtöbb erkölcsi képesség az evangéliom révén a prot. egyházakban van. Mert hiszem és vallom, hogy a társadalom lelkiismerete az evangéliomi keresztyén szellem, a mely erőt ad a jóra, visszatart a gonosztól és a krisztusi szeretet kiengesztelő hatalmával egyedül képes a társadalmi ellentéteket kiegyenlíteni. Beismerem azonban, hogy e Lap a szocziális kérdésekben az én időmben aránylag keveset tett; ele az igyekezet e téren sem hiányzott belőle s megnyugtat az a tudat, hogy ily nagy dologban a törekvés is valami (in magnis et voluisse sat est). Talán sikerült meggyőződéssé érlelnem, hogy a szocziális kérdésekben nem szabad magára hagyni az államot, mert az állam a szocziális kérdés mélyebb erkölcsi gyökereihez nem férhet hozzá, azok a keresztyén hit és erkölcs hivatáskörébe vágnak. Itt is legjobb hitem és meggyőződésem szerint szólottam. Hogy a lefolyt húsz esztendő magvetése hozott-e és minő termést a Krisztus magyar egyházának? hogy volt-e áldás, volt-e számbavehető eredmény az én szerkesztői működésemen a közegyházjavára? — annak megítélésére nem én, hanem az olvasók s talán a jövendő van hivatva. Én csak annyit tudok, hogy tehetségem szerint lélekből igyekeztem egyházam javára, a hitélet erősítésére, az erkölcsiség nemesítésére, az evangéliomi protestáns szellem fokozására fölhasználni szerkesztői tisztemet. Én csak azt a tényt állapíthatom meg, hogy elhintett eszméim némelyike még az ellenzők szivében is gyökeret vert s közűlök egy-két mag már is sudárba szökkent. Azt azonban különösen ki kell emelnem, hogy ha a közegyháznak tett valami szolgálatot ez a Lap, az a jó Isten áldó kegyelme után első sorban a derék munkatársaknak köszönhető, a kik fogadják e helyről hálás köszönetemet. Most pedig Isten veled, kedves Lapom, húsz éven át sok éjjeli-nappali gondom, de állandó szeretetem tárgya, sok örömnek és elég aggodalomnak szerzője, sok kedves eszmémnek szócsöve s nem egy tervemnek sírásója! Áldjon meg az Isten téged és munkásságodat új szerkesztőddel, régi és új előfizetőiddel, régi és új munkatársaiddal egyetemben! Isten a tanúm rá, hogy szerettelek, míg az enyém voltál s hogy szeretni foglak, ha más nevét viseled is, csak légy hü magasztos hivatásodhoz: hitünk és fajunk, egyházunk és hazánk odaadó szolgálatához. Neked élned, tovább hatnod, alkotnod és gyarapítnod kell, hogy egyházunk szebb létre derüljön! Szöts Farkas. TÁRCZA. A szoeziálizmus és a vallás. (Részlet szerzőnek egy nagyobb tanulmányából.) XIII. Leó pápa arról biztosítá a világot, hogy az egyház van egyedül hivatva a szocziális kérdést megoldani. A csalhatatlan pápának csalhatatlan szere e czélra a vallás, az egyedül üdvözítő vallás, mely az embert sorsában megnyugodni tanítja, a nyomorgatottat a túlvilág gyönyöreivel vigasztalja, a földi javakat megveti, a lelki szegényeket boldogoknak mondja, a társadalmi osztálykülönbségeket elismeri, urat és szolgát nevel, engedelmességet és meghódolást követel. E vallásos tanokkal érjenek teljesülést a társadalom örökéből kitagadottaknak heves kívánságai, igazán egyenlő emberi jogok, a szellemi fejlődésnek és az élet élvezetének mindenkire nézve egyenlő lehetősége iránt? Hogyan volna az képzelhető ! A római katholikus egyház feje, ki mindenkor igen jól összefért a népet megvető abszolutizmussal s igen gyakran szolgálatára is volt a népet lenyűgöző deszpotizmusnak —- mint az ausztriai konkordátumnak az ötvenes években — az legyen segítségére a népnek a szabadság, egyenlőség és gazdasági igazságosságra való erős vágyódásában ? Szerény véleményem szerint az autokratikus római pápa legkevésbbé bír azokkal a tulajdonságokkal, melyek a szocziális kérdés sikeres megoldására szükségesek. Még a modern liberálizmus sem bír azokkal. A modern liberálizmus azért nem alkalmas e nagy munkára, mert radikális nézetek elől ép úgy elzárkózik, mint a reakezió. Szabad versenyével a liberálizmus mindenekelőtt a kedvező viszonyok közt élő embert, azután meg a tetterőset és a gyakorlott eszüt veszi pártfogásába. Ezek élnek is egyedül a törvény biztosította szabadsággal. A szegény, földhöz ragadt, tehetetlen vagy fejletlen eszű emberek (az úgynevezett kis emberek) vajmi keveset fordíthatják hasznukra a liberálizmus vívmányait. Ezek alig jutnak a szabadság élvezetéhez, nem érzik magukat a jómódú emberekkel egyenlőknek, az állam jóakaró támogatása helyett alamizsnához és úgynevezett jótéteményekhez vannak szoktatva s a kizsákmányolásnak áldozatai. A szabadelvűség, mely ellentétben az általa hirdetett egyenlőségéhez az embereknek, a nemesség kiváltságait nagy részükben megőrzi, a nemességet szaporítja s a leggazdagabbaknak hitbizományokkal biztosítja birtokait, politikáját képezi a reformáló erejében kimerült középosztálynak, mely, keveset törődve elveinek következetességével, nem akart mást, mint öröklött és szerzett javait élvezni. S a római pápa, ha saját szellemében akarná mint másként nem is képzelhető — s ha bírná is a szocziális kérdést megoldani, bizonyára nem tenne mást, mint kivetkőztetné tulajdonképeni lényegéből, hogy a népet teljességében ismét az egyház, vagyis a maga hatalmába kerítse. Mert a római pápának, ki nem tudja