Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-12-25 / 52. szám

Hittem és azért szólottam. ... (Szerkesztői búcsúzó e Lap olvasóitól és munkatársaitól.) Letellettek az én szerkesztői működésemnek idei, s bármily nehezemre esik, búcsút kell vennem e Lap olvasóitól és munkatársaitól, a kikliez nyomtatott és írott szóval húsz év lefolyása alatt annyiszor szólottam. Megvallom, nagyon nehezemre esik az elválás, mert két évtizedes (főmunkatársi éveimet is bele számítva) munkavezetőségem nagyon összeforrasztotta lelkemet e Lap életével, s mert kedves irodalmi munkásságomnak egyik fontos teréről kell visszavonulnom. De megnyugvásomra szolgál az a körülmény, hogy nem elvi és nem anyagi okokból mondok le e Lapról, hanem pusztán természeti és erkölcsi kényszerűségből, mert más téren való nagy irodalmi elfoglaltságom mellett se a testem, se a lelkem nem bírja tovább a rám szakadt túlterheltséget. Egész embert kiván egy ilyen Lap vezetése, én pedig nem fekhetem neki teljes erővel. Am midőn elválok kedves olvasóimtól és munkatársaimtól, kérem, hogy bocsássák meg szerkesztői gyarlóságaimat, a melyek, tudom, hogy nem hiányoztak. Talán nem voltam elég erős, a mikor erősnek, nem elég igazságos, a mikor igazságosnak, nem elég szeretetteljes, a mikor szeretetteljesnek kellett lennem. Bocsássanak meg; a szerkesztő is ember, gyarló ember, a kinek nincs kiváltsága a tévedés lehetősége ellen. De engedjék meg megvallanom, hogy szerkesztői eljárásomban rosszhiszeműség sohasem vezetett, s ha olykor-olykor keményebben szólottam s ha egyben-másban tévedtem : kérem, bocsássák meg nekem, mert hittem és azért szólottam úgy, a hogy szólottam. Szerkesztői programmomhoz minden körülmények között hü maradni igyekeztem. Mikor a szerkesztést átvettem, azt írtam: „Az alap, a melyre építenünk kell, Jézus Krisztus, az emberiség megváltója. A Krisztusba vetett szeretetben munkás hitet, a hol hiányzik, előmozdítani, a hol meghanyatlott, életre ébreszteni s ezáltal az egyházat minden viszonyaiban új jászületésre segíteni: ez a végczél, ez a főfeladat". E czél érdekében sokat intettem, sokat buzdítottam, sokszor védekeztem, nem egyszer támadtam; törtem új ösvényt, gyártottam új jelszót is, az evang elizáczió jelszavát, a melynek sűrű emlegetésével nem egyszer a Pál apostol sorsára jutottam, hogy voltam „zsidónak botrány, görögnek bolondság". De, bocsánatot kérek, hittem és azért szólottam. Programmszerű tételem volt: „az egyháznak önálló és minden idegen befolyástól ment autonom intézménynek kell lennie". Ennek érdekében is sokat követelődztem.biztattam,korholtam és unszolgattam. Talán az unalomig emlegettem, hogy a jelenkori egyháznak, abban minden élő tagnak, de különösen a lelkészeknek és világi elöljáróknak belterjesebb tevékenységet kell kifejteni, többet munkálkodni és többet áldozni. Tudom, hogy e miatt nem egy pap olvasóm haragját zúdítottam a fejemre. Bocsássanak meg, neheztelő olvasóim, de hittem és azért szólottam. Hittem és hiszek abban, hogy élő, haladó és emelkedő egyházzá csak apostol-papok és áldozatkész világi elöljárók vállvetett munkája emelheti a protestantizmust. Papság, a melynek kényelem az eszménye, — előljáró, a ki csak uralkodásra törekszik, — vezetőség, a mely idegen mankóra támaszkodik: nem szülhet királyi papságot és nem nevelhet szent népet. Fontos prograinmpontom volt a belső misszió: élő hitközösség szervezése a Krisztusban való munkás hit és szeretet alapján, hogy az őskeresztyén példára az apostol-papok vezetése alatt legyenek minden gyülekezetben igemagyarázó evangélisták, vallástanító doktorok, szegényeket istápoló diakonusok és betegeket ápoló diakonisszák. E végből sokat írtam és Írattam a bibliát megkedveltető vasárnajji iskolákról, az ifjúságot es a nőket keresztyén munkákra nevelő evangéliomi egyesületekről, a lelkészeket és egyházkormányzókat apostolságra és doktorságra (bibliai értelemben) buzdító egyházi értekezletekről, az egész közönséget hívő seregekké nevelő vallásos összejövetelekről, az elvilágiasult lelkeket a Krisztus evangéliomához visszasegítő evangéliomi irodalom műveléséről, pártolásáról és terjesztéséről, s az ilynemű egyháztársadalmi munkákban nemcsak tollal, de élőszóval, tényleges munkával, a tőlem telhető anyagi erővel magam is cselekvőleg részt vettem. Tudom, hogy a belső misszióra való állandó szutyongatásom az olvasók jelentékeny részénél ellenszenves. vagy legalább is unalmas volt. De bocsássanak meg, a kik talán elítéltek ezért, mert hittem és azért szólottam. Hittem és hiszem azt, hogy a Krisztus nevét viselő egyház csak akkor valóban a Krisztus egyháza, ha abban Krisztus hite és szeretete él és uralkodik, ha a Krisztus hit által a szívekben lakik és ha a szeretet azokban meggyökerezik és fundamentumot vet. Ezt hittem, ezt hiszem és ezért szólottam, néha talán kemény szóval is. Iskola-politikámnak lényeges alkatrésze volt: az iskolák egyháziasabbá tétele, a meglankadt protestáns szellemnek az iskolában is felélesztése. E végből gyakran sürgettem azt a programmszerű elvet, hogy „a protestáns iskolának az adja meg sajátos színét, ízét, szellemét s ezekkel a létjogosultságát, ha igazi evangéliomi protestáns szellemben neveli az ifjúságot, ha általános nevelés-oktatási versenyképessége mellett az őt fenntartó egyház vallás-erkölcsi hitét, lelkét, szellemét híven és