Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)
1904-12-18 / 51. szám
derült napjaira. Úgy tetszik nékem, mintha bennünk az a Krisztus előtti s Krisztus korabeli zsidóság támadt volna fel újra, a mely igazi boldogságát csak a külső szabadságban, a szolgaság lánczainak lerázásában kereste, de annál kevesebbet gondolt arra, hogy az Istennek országa nincs hozzákötve a földi világ változó, alakuló, romba dőlhető külső formáihoz és hatalmaihoz, hanem, mint a mustármag és az elvetett gabonaszem, az életnek beléoltott isteni ereje által kell hogy kifejlődjék és nagygyá, erőssé legyen. Nem mondom én, hogy az egyházi adózás reformja, a lelkészi, tanári és tanítói fizetések korszerű rendezése, a lelkészi nyugdíjintézet felállítása nem életbevágó kérdései anyaszentegyházunknak. Nem mondom azt sem, hogy mindezeknek keresztülvitelében nem számíthatunk joggal annak a magyar államnak a segítségére, a melynek annyi hűséges szolgálatot tettünk. De mondom és vallom, hogy míg egyfelől ezek nem orvosolják minden bajainkat, addig másfelől reménységeink beteljesítésétj pusztán az állam jóindulatától függővé tennünk nem lehet és nem szabad. Jézus monda: „Keressétek először Istennek országát és annak igazságát, és mindenek megadatnak tinéktek!" — S örök igazságot mondott ki általuk. De keressük-e mi igazán Istennek országát, a mikor reménységeink, tervezgetéseink inkább csak arra irányulnak, hogy mit együnk, mit igyunk, mivel ruházkodjunk, mintsem arra, hogy egyházunk belső: hitben, szeretetben, áldozatkészségben nyilatkozó életét is ujjászüljük a Krisztus evangeliomának élő erői által? Nem először adok kifejezést eme meggyőződésemnek ; de talán, a mostani kettős Advent napjaiban, a mikor a Lélek magunkba szállásra, lelkünk és egyházunk sorsa felett való gondolkozásra hív, inkább remélhetem, hogy a kiáltó szó nem lesz pusztában elhangzó. Talán akkor, a mikor hirdetjük és elhisszük, hogy csak Istennek örök irgalma lehet a világ megváltója s nem adatott az emberek között az ég alatt más név, a mely által lehetne megtartatnunk, mint a Jézus Krisztusé, — akkor meggyőződünk a felől is, hogy egyházunk sebeinek orvoslását, felvirágzását nem csupán a külső szabadságtól és jóléttől, s nem csupán az állani segedelmétől kell várnunk és remélnünk, hanem attól is, s pedig legelső sorban attól, hogy keressük Istennek országát és annak igazságát; keressük azokat a módokat, eszközöket, a melyek által bevihessiik a lelkekbe a názáreti Jézus ujjásziilő, megerősítő, megszentelő evangeliomát. Jövel azért, óh áldott vendég! Szállj be mihozzánk s taníts meg minket te benned hinni, téged szeretni s a te szabadításodban reményleni! Szentmártoni. ISKOLAÜGY. Az új népoktatási törvényjavaslat. Az a nagyfontosságú törvényjavaslat, a melyet dr. Berzeviczy Albert kultuszminiszter az 1868. XXXVIII. és az 1876. XXVIII. törvényczikkek módosítása tárgyában október 18-án a képviselőházhoz benyújtott, hatalmas mozgalmat indított meg országszerte ; sőt a mozgalom hullámai még az ország határain is átcsaptak s a külföld figyelmét is felhívták a javaslat czélba vett rendelkezéseire. A javaslat által támasztott mozgalom és érdeklődés egészen érthető is, mert benne és általa népiskolai közoktatásunk és tanítóképzésünk olyan új alapokra van fektetve, a melyek közvetlen közelről érintik úgy a magyar nemzeti állam, mint a felekezeti iskolai autonomia és a nemzetiségi törekvések alapjait. A magyar nemzeti állam politikus hívei, tekintve, hogy a javaslat egyfelől hathatósan biztosítani kívánja a magyar nyelv jogát az elemi iskolai oktatásban és a tanítóképzésben, másfelől az állam ellenőrző és fegyelmező hatalmát, s ezáltal kétségtelenül a magyarságot és a magyar nemzeti államot czélozza tetemesen megerősíteni : természetesen lelkesen üdvözölték a javaslatot, legfeljebb azt kifogásolták benne, hogy némely rendelkezéseiben nem egészen határozott s még mindig bizonyos engedményeket ad a felekezeti és nemzetiségi iskolafentartó hatóságoknak. Az egyházak körében azonban már vegyes érzelmeket, bizonyos aggodalmakat, — a nemzetiségek körében pedig valóságos lconsternácziót támasztott. Nem csodálkozom ezen sem. A javaslat sok rendelkezése tényleg mélyen belenyúl a felekezeti iskolai autonómiába ; — a mi pedig a nemzetiségeket illeti, a javaslat által adott lökés következtében egyenesen inogni érezhetik a talajt hazafiatlan törekvéseik alatt. De épen azért, mivel a javaslat ily hatalmas mozgalmat s ily ellentétes érzelmeket keltett, megérdemli, hogy vele közelebbről foglalkozzunk, mind magyar nemzeti, mind nemzetiségi, mind felekezeti szempontból. Ha magyar nemzeti szempontból vesszük vizsgálat alá, nem adózhatunk neki mással, csak elismeréssel. Az 1868. XXXVIII. törvényczikk már megvetette az alapjait a nemzeti népoktatásnak, az 1876. XXVIII. törvényczikk rendelkezett a népiskolai hatóságokról s az 1879. XVIII. törvényczikk elrendelte a magyar nyelvnek az összes elemi iskolákban való kötelező tanítását, s íme, bár évtizedek teltek el a törvények életbeléptetése óta, az 1900. évi népszámlálás azt az elszomorító tényt konstatálta, hogy anyaországunk hat éven felüli lakosságának 38"6°/<ra nen i tud írni és olvasni, hazánk nem magyar anyanyelvű lakosságának pedig 83'2% ne m ért s nem beszél magyarul. A közoktatásügyi minisztérium által kiadott statisztikai adatok pedig azt a még megdöbbentőbb tényt konstatálták esztendőről-esztendőre, hogy népiskolai tanítóink és pedig legelső sorban a nemzetiségi egyházak tanítói között ezrével vannak olyanok, a kik a magyar nyelv tanítására képtelenek, vagy ha képesek volnának is, nem teljesítik törvényparancsolta kötelességüket. A legújabb statisztikai adatok szerint kizárólag nemzetiségi tannyelvű elemi iskoláink száma 3343, és ezek közül 1340 iskolában nem taníttatott a magyar nyelv kellő sikerrel. Vájjon nem olyan tűrhetetlen helyzet-e ez, a melyen segíteni minden igaz magyar embernek nemcsak vágya, de kötelessége is kell hogy legyen ? ! Ám tekintsünk szét az egész művelt világban, különösen
