Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-12-18 / 51. szám

oly országokban, a melyeknek lakosai az államot alkotó fajon és nyelven kivül még nemzetiségekből is állanak, találunk-e hazánkhoz hasonlót, a mely a saját hivatalos nyelvének érvényesítését iskolában, tanítóképzésben, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban olyannyira háttérbe szoríttatni engedte volna?! Csoda-e tehát, hogy a mikor a faji és nyelvi érvényésülés virágzó korát éljük, elvégre a magyar kormány is elszánta magát arra a fontos lépésre, hogy a régen meghozott, de a gyakorlati életben végre nem hajtott törvényeknek érvényt szerezzen s a régibb törvényeket, a szerzett szomorú tapasztalatok és a tűrhetetlen helyzet alapján, olyan újabb rendelkezésekkel bővítse, a melyek a szégyenteljes állapotokat megszüntethetik és a magyar állami hatalomnak és a magyar nyelvnek a megkívántató érvényesülést biztosíthatják?! Igaz magyar létünkkel erre a kérdésre csak azt telelhetjük : debuisset pridem! S még inkább melegen kell üdvözölnünk a javaslatot, ha azt a feljajdulást látjuk, a melyet a nemzetiségeink körében keltett. Egyik demonstráczió a másikat éri nemzetiségeink között a javaslat ezélba vett intézkedései miatt. Német, oláh, tót, szerb agitátoraink nagy hűhóval igyekeznek nyelv- és hitrokonaikat sorakoztatni a javaslat ellen, a mely szerintök meg akarja fosztani nemzetiségeinket nyelvöktől, knlturájoktól s a magyar nyelvet s a magyar kulturát kívánja reájok erőszakolni. A nemzetiségi agitátoroknak ez elszánt igyekezéséből világosan látszik, hogy az új népoktatásügyi javaslat elevenjökre tapintott s megrendítette alattuk az a talajt, a melyen hírnevök, kétes dicsőségük és anyagi egszisztencziájok felépült. Do épen ezek a nagy erőlködések, a naponként ismétlődő demonstrácziók és tiltakozások bizonyítják a legvilágosabban, hogy a törvények lanyha végrehajtása és a magyar nemzeti állam kiépítésével való kevés gondolás mily tűrhetetlen viszonyokat teremtett, s hogy valóban a tizenkettedik órában tett a magyar kormány komoly lépést arra, hogy a magyar állam hatalmának, a magyarság természetes jogainak érvényt szerezzen. Nemzetiségi agitátoraink hatalmának s tekintélyének kulcsa, átkos munkájuknak sikere épen abban rejlett, hogy a népoktatási és a magyar nyelv kötelező tanítására vonatkozó törvények lanyha végrehajtása következtében, a hazafiatlan nemzetiségi papok ós tanítók közreműködésével, képesek voltak elzárni népüket a magyar nemzeti kultúrától s képesek voltak megtartani abban a szellemi kiskorúságban, a mellett könnyű volt reájok nézve a vezetés, az uralkodás és a meggazdagodás. Az új népoktatásügyi törvényjavaslat tiszteletreméltó lépést akar tenni ennek a tűrhetetlen állapotnak a megváltoztatására, s a nélkül, hogy a haza egyetlen gyermekét is meg akarná fosztani anyanyelvétől, lehetővé és kötelezővé kívánja tenni reá nézve a magyar államnyelv megtanulását és a magyar kultura megismerését és megbecsülését. Ha kifogást tehetünk e tekintetben a javaslat ellen, az csakis az lehet, hogy nem született meg évtizedekkel ezelőtt, s hogy még most sem megy el a határozottságban és a követelésekben addig, a meddig egy ezeresztendős alkotmánnyal, dicső múlttal bíró nemzeti államnak el lehet és el kell mennie vele nemcsak össze nem forrt, de alapjait bontogató nemzetiségeivel szemben. S mit szóljunk végül a javaslatról a felekezeti iskolai autonomia szempontjából? Kétségtelen, hogy e tekintetben a javaslat sok olyan rendelkezést foglal magában, a mely protestáns iskolai autonómiánkat nemcsak közvetlenül érinti, de abba egyenesen bele is nyúl, hogy szűkebb határok közé szorítsa. E belenyúlás és szűkebb határok közé szorítás azonban, az ón ítéletem szerint, a míg egyrészről nem lépi túl azt a hatalmi kört, a melyet az 1790/91. XXVI, t-cz. 5. pontja a magyar államhatalomnak kijelöl, másfelől pedig a hol túllépi is azt, részben csak azért teszi, hogy a tanítók tisztességes megélhetését biztosítsa, részben pedig, hogy a nyújtott állami segítség ellenében a magyar állam befolyását hatályosabban érvényesítse. Nem voltam ugyan soha annak az elvnek a vallója, hogy az állammal szemben rontsuk le egyházi és iskolai autonomiánk bástyáit, s még kevésbbé annak, hogy államsegély-morzsalékokért adjuk fel függetlenségünket; sőt ellenkezőleg vallottam s vallom, hogy autonomiánk fenntartása a legelső és legszentebb kötelességünk. — De mint magyar ember, ha azt látom, hogy a haza ellenségeit csak akkor lehet legyőzni s a magyar nemzeti államot csak úgy lehet kiépíteni, ha az egyenlőségnek és viszonosságnak törvénybe foglalt (fájdalom, a gyakorlatban nem mindig érvényesülő) elve szerint ugyanazok a törvények állíttatnak fel protestáns egyházunkra és iskoláinkra nézve is, a melyek a hazafiatlan nemzetiségi egyházakra és iskolákra, akkor kész vagyok inkább a magunk függetlenségéből áldozni fel annyit, a mennyit egyházunk és iskoláink jövője veszélyeztetése nélkül feláldozhatok, csakhogy a nagy nemzeti czél elérhető legyen. Ily helyzetben érzem magamat az új népoktatásügyi törvényjavaslattal szemben is. Fáj látnom, hogy autonomiánk bástyáin, a szerencsétlen módon törvénybe iktatott teljes egyenlőség és viszonosság elvéből kifolyólag, újabb réseket tör a javaslat; fáj látnom, hogy a hazához, annak alkotmányához, magyarságához nemcsak hűséges, de szolgálatai által nagy érdemeket szerzett egyházam iskolái és tanítóképzése egy kalap alá foglaltatnak a nemzetiségi egyházak és községek iskoláival; — de azért meg tudok nyugodni benne, mert szent és magasztos czél lebeg a javaslat előtt: a magyar nyelv jogainak érvényesítése és a magyar nemzeti állam kiépítése. Egyházam bölcsei, vezetői ám tegyék meg a lépéseket az iránt, hogy a javaslatnak autonómiánkat bontogató rendelkezései a lehetőleg minimálisokra szoríttassanak ; de általában véve a javaslatot szívemből üdvözlöm s kívánom, hogy mielőbb törvénnyé válván és szigorúan végrehajtatván, magyar nyelvünk megbecsülésének, magyar nemzeti államunk épületének szilárd fundamentumává lehessen. Magyar kálvinista. TÁRCZA. Szaboleska Mihály legújabb verseiből. (Mutatvány a Csendes Dalok-ból.) I. Mária. Mikor beragyogja a földi dicsőség A világ királyát, a hozsánnák hősét, Mikor más se terein körülte virágnál: Te örömkönyűddel titkon félreálltai, — Oh Krisztus édes anyja, Mária 1 Mikor kikaczagják és gúnyba feresztik, S kárörömmel nézi egy világ a vesztit, Mellé állni mikor egy lett a halállal: Te ott állsz mellette fénylő glóriáddal. Oh Krisztus édes anyja, Mária!