Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-11-20 / 47. szám

744 teni, midőn a sokféle tévhit ós eretnekség- közepette, a püspök volt az „egészséges tudománynak letéteményese", megőrzője és átplántálója. Ezen hypothesist különösen megerősítette az 1883-ban Bryennios konstantinápolyi patriarcha felfedezése: a „Mha.yji xóptoóSia ttov Síó&exa ájtoqiróXüiV Töt? síbsatv", a mely jelzi az átmeneti időt az apostoli korszakból a eharisma nélküli prózaibb, szervezettebb korszakba. Van szó ebben még apostolról, prófétáról; az előbbiek még, úgy látszik, látogatják, de már gyéren, a gyülekezetet; a próféta még tetszése szerint imádkozik („engedjétek meg a prófétának, hogy adjon hálát, a mint neki tetszik") ; de már kezdi ez a tisztség, mint látszik, hitelét veszíteni. A próféta megtelepülhet; ily esetben a gyülekezet által tartandó fenn, neki kell adni mindennek az első gyümölcsét, mert, mint az író mondja: „ők a ti főpapjaitok". De pár fejezettel odébb (XV.) olvassuk e fontos kijelentést: „válasszatok — ^eipoTovTjoens —kézfelmutatás által magatoknak episkopusokat és diakónusokat, a kik érdemesek arra; nyájas és igaz férfiakat, nem kapzsiakat — á^üXáa-jfooc: — Titus I. 7. —, mert Ők is a próféták szolgálatát — XeiTOÓayia — teljesítik. Ne vessétek meg tehát őket, mert ők azok, a kik a próféták és tanítókkal együtt tiszteletben tartandók közöttetek". Presbyterről itt nincs szó, a charizmatikus rend választásáról sem, egyedül episkopusok és diakónusokról. Az előbbiek szinte készülőben vannak a magasabb preumatikus tisztségek — próféta és tanító — elfoglalására. Csattanósabb argumentum a fent vázolt elmélet bizonyítására nem kell. A Űrnapján (stooía — áldozatadomány —adatik ©oaiaanjoiov-nál, azért „állítsatok be stb." A püspök tehát itt is úgy van feltüntetve, mint az áldozatadományok kezelője, szétosztója, mint ilyen, az istentisztelet lényeges részének főintézője. De bármily elmés is ezen hypothesis, bármily csattanós érvekkel van is támogatva, még is van gyenge oldala. A leggyengébb mindenestre az, hogy figyelmen kivül hagy olyan lókusokat, hol az episkopus és presbyter név mint kétségbevonhatlanul egyjelentésü fordul elő — Csel XX. 17. v.; Tit I 5—7., Római Kelemen XII., Polykarp Philippi 1. — vagy legalább is, mint ezen hypothesist zavarókat el- és félre magyaráz. A mi a két név külön-külön eredetére vonatkozik, azt ma már senki sem vonja kétségbe; de nagyon ingatag bizonyíték ezen elmélet mellett azon tény, hogy az episkopus és diakónus név több helyen s igy a Didachéban koordinálva fordul elő és az episkopusoknak eleitől fogva ez a meghatározott tisztük lett volna — szeretetadományok — egyéb semmi; hogy az episkopus egy később annyira háttérbe szoruló harmadik, sőt negyedik rend — a lektor is előtte állott — köréből emelkedett fel hivatali fontosságánál fogva vezérszerepre, egyeduralomra; hogy annyiban nevezhető az apostolok utódának, mert kezdetben az adminisztráczió ezen ágát az apostolok kezelték és úgy ruházták reá a diakónusokra, illetve ezen rendből kiemelkedő püspökre. Ha ezen legfelső rend a diakonatusból emelkedett volna fel és nem a felügyeleti — episkopusi -— tisztséget teljesítő presbyteriumból, úgy bizonyára archidiakonusnak nevezték volna el. Nem olyan élesen elválasztott volt tehát eredetére nézve már ezen két tisztség, rend, • mint Hatch, illetve Harnack mondja; de annyit el kell fogadni ezen hypothesisből, hogy a nyelvhasználatban azokat a presbytereket, a kik az áldozati adományok felügyeletével voltak megbízva, koruknál, vagy egyéb kiválóságuknál fogva az istentisztelet vezetésével, a szeretetlakomán való elnökléssel stb. lettek megbízva, korán felügyelő presbytereknek „Tcpeapotspot 'síticxoTrotmsc" lettek nevezve, s akkor azután előállott azon helyzet, hogy már nem minden presbyter volt egyszersmind episkopus. Lehetett ezeknek feladata az adományok kezelése; de első helyre csak akkor emelkedtek, kettős tisztségre csak akkor lettek méltatva, midőn a gyülekezet szellemi vezetői, a tudomány letéteményezői lettek és a fenyegető szükség úgy kívánta, hogy egy ember kezébe, a ki legtapasztaltabb, legbátrabb, szóval legkiválóbb volt, legyen letéve a gyülekezet kormányzata. Római Kelemen levelében az episkopus és presbyter név még mint synonim fordul elő. 0 az első század végén irta levelét a római gyülekezet nevében a a korinthusiakhoz, a kik fellázadtak a presbyterek ellen s néhányat megfosztottak tisztségüktől. A 42. §-ban elmondja, hogy az apostolok prédikálva minden faluban és városban —- %AM ^lópac VM xatá ttóXscc; — első zsengéjüket megpróbálva, őket a Lélek által episkopusokká és diakónusokká tették. Tovább menve a 44. §-ban mondja: „Nem kicsiny bűnt követünk el, ha kivetjük a püspökségből 'ejriaxcijnj azokat, a kik az adományokat — 8topa — feddhetlenül kezelték. Boldogok a presbyterek, a kik eltávoztak stb." A nyugati keresztyénség fővárosában, Péter állítólagos székhelyén ő még nem tud kifejlődött hármas papi rendről, sőt magát sem különbözteti meg a gyülekezettől, a mi világos bizonyítéka a fentebbi megjegyzésnek, hogy a harmadik rend kiválása, megszilárdulása, szóval a püspöki monarchia érvényesülése keletről, minden valószínűség szerint Kis-Ázsiából indult ki, hogy János vagy a többi apostolok kezdeményezése vagy csupán a külső körülmények nyomása, behatása folytán erre nézve sem pro, sem contra teljesen megbízható adataink nincsenek. De azt világosan látjuk, hogy a népi, nemzeti jellem is elhatározó befolyással volt erre nézve. Hiteles feljegyzésekből látjuk, hogy a hol az egyház görög elemekből állott — Korinthus, Filippi, Róma — vagy a görög szellem befolyása alatt volt, ott lassabban, a hol Kelet szelleme volt az uralkodó — Jeruzsálem, Efezus, Antiochia — ott gyorsabban vert gyökeret az episkopusi egyeduralom. A második század egyházi atyáinak irataiból látjuk azt is, hogy szerintük a püspöki kormányforma isteni, illetve apostoli intézmény. Iraeneus, alexandriai Kelemen már nem emlékeznek olyan időre, midőn az episkopatus,