Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-11-13 / 46. szám

az őskeresztyén egyházban, egy külön szolgálatnak árnyalata van-e ezzel jelezve, és ha igen, mi volt ez, és legfőképen meg volt-e eleitől kezelve az episzkopus tisztségben az a dinamikus erő, mely azt oly korán, már a második század első felében, a többiek fölé emelte ? Mindenféle régibb és újabb elmélet kellő mérlegelése után, azt hiszem, eldöntött kérdés az, hogy az episzkopus és presbiter elnevezés úgy, a hogy a szentiratokban előfordulnak, szinonimek. De azt nem lehet tagadni, hogy e két névnek különböző eredete van. A presbiter elnevezés zsidó, az episzkopus pogány eredetre vall; ezen két egyjelentőségü szó világosan feltünteti azon kettős befolyást, a melynek az őskeresztyén egyház eleitől fogva ki volt téve. Episzkopusoknak nevezték a rómaiak a különböző czélok — vallási, társadalmi vagy politikai, szolgálatban álló, többnyire jótékony egyesületek főbb tisztviselőit, elöljáróit. S mint a hogy a megtért zsidó-keresztyén előbb valamely zsinagógának, úgy a pogányból lett keresztyén megtérése előtt tagja volt valamely ilyen egyesületnek, hiszen minden jelentékenyebb városban volt ilyen egyesület, klub. A megtért keresztyén szemében az egyház is eleintén talán ilyen magasabb, eszményi czélú egyesületként tűnt fel. És midőn valamely helyen, városban megalakult egy keresztyén gyülekezet, és szükség volt olyan tisztviselőkre, a kik elfogadják a szeretetadományokat és szétosztják ezeket a szegényebb testvérek között; a kik az egyház nevében felvegyék az átutazók gondját, vagy fegyelmet gyakoroljanak az egyházban, különösen az összejövetelek alkalmával, egyszóval midőn a gyülekezet annyira megerősödött, hogy szükség volt egy elsőre, egy főre az újonnan alakult társaságban, mi sem természetesb, minthogy az ilyent, illetve ilyeneket a pogányokból lett keresztyének episzkoposoknak nevezték. Hogy ez így van, azt nemcsak az episzkopus névre vonatkozó legújabb kutatások, hanem azon tény is bizonyítja, hogy csupán a pogány keresztyén egyházakra nézve van a Szentírásban használatban, mint a presbiterrel egyjelentósű elnevezés. Midőn Pál apostol a filippibeliekkez ír, nem a presbitereket, hanem az episzkopusokat köszönti. Efesusban a vénektől, mint a nyáj episzkopusaitól búcsúzik (Csel. XX. 17. 28.) Kis-Ázsiában, Krétában, a gyülekezet elöljárója az episzkopus, — itt már egy (Tim. III. Tit. I. 7.) A hármas papi rend két alsó osztályának eredete a szentiratokból könnyen megállapítható. A harmadik és legfelsőnek előállását, homály borítja. Azon korban kellett a püspöki rendnek előállania a melyről legkevesebbet tudunk, t. i. a Jeruzsálem elpusztítása utáni korszakban, az első század utolsó évtizedeiben. Egyszerű, de semmivel sem bizonyított elméletet állított fel erre nézve mopsvestai Theodor I. Tim. III. 1. feletti magyarázatában: „Qui vero nunc episcopi norninantur, illi tunc apostoli dicebantur" s az ő nyomán Theodoretus ugyané lokusra vonatkozólag: tooc ős vöv •/.aXo^évouc 'kn'.av.ÓTíooq ano<3ió\oor 'oovójiaCov. De sel^ol az apostolok magukat episzkopusoknak nem nevezték. És az apostolok funkeziója az episzkopusokéval merőben ellenkező volt. Az apostolnak mint láttuk, ép ugy mint a prófétának, evangélistának, nem helyhez kötött tisztsége volt, mint az episzkopusnak vagy presbiternek. Theodoretus a Filippii levél II. 25. versének helytelen magyarázatára alapítja állítását ... „a ki a ti apostoltok", mondja Pál Epaphroditusról; az apostol itt a gyülekezet követe, izenetvivője, a valódi apostol, újtestamentumi, páli értelemben, nem e vagy ama gyülekezet küldötte, hanem Krisztusé (V. ö. II. Kor. VIII. 23. anóoioXoi éxxXvjotwv.) Mi sem igazolja tehát az ú. n. apostoli successiót, t. i., hogy az apostoli tisztség lokalizálása folytán állott volna elő a püspöki rend. Hogy az apostolok jó ideig magok gyakorolták személyesen, vagy levél és küldötteik által a főfelügyeleti jogot az egyes gyülekezetekben, arra több példát találunk. Midőn a korinthusi paráznát meg kell büntetni, Pál apostol irányítja elhatározásukat, lélekben ott van és ítél az egybegyűltekkel az Úr Jézus Krisztus hatalmával (I. Kor. V.). Péter mint aovTupsa/ftképo? kéri a presbitereket, hogy hűségesen legeltessék Istennek seregét (I. Péter Y. 1. 2.); amaz időre emlékeztetve Őket, midőn ott ült ő is közöttük. A Timotheushoz és Titushoz írott levelek az apostoloknak egy másnemű felügyeleti ténykedését tüntetik fel, a mely szerint az apostol delegátust küldött, a ki az ő nevében intézkedett a gyülekezetben ós gyakorolta, mint az apostol képviselője, küldötte a felügyeleti jogot. Eusebius szerint (III. 4) Timotheus efezusi, Titus krétai püspök volt; de mint a hozzájuk írt levelekből is kitűnik, egyik sem volt az, egyik sem volt lokális tisztviselő, megbízatásuk időleges volt (I. Tim. III. 14. II. Tim. IV. 9. 21.; Titus I. 5., III. 12.). Timotheus és Titus közvetítők voltak az apostol és a lokális tisztviselők: episzkopus és presbiter között. A Jelenések könyvének angyalait vélték többen a már fejlődöttebb püspöki rend típusainak. De ha figyelembe vesszük azon könyveknek szimbolizmusát, csak nagyon erőltetett exegezissel mondható az, hogy a két gyülekezet angyala alatt episzkopusok értendők. Nem található fel tehát a Szentírásban az apostol, megbízásból, átruházásból folyó episzkopusi szupremácziai illetve monarchia. Csak annyit tudunk meg ebből bizonyosan, hogy az apostolok rendeltek, vagy inkább választattak maguk vagy küldötteik által a fejlettebb zsidó-és pogánykeresztyén gyülekezetekben presbitereket, episzkopusokat. A bizonytalanság sötétségét a későbbi feljegyzések sem oszlatják el tökéletesen. Ezen későbbi feljegyzések a forrásai a legfelső papi rend kifejlődésére vonatkozó különböző hipotheziseknek. Rothe „Anfánge der chr. Kirche" munkájában azon elméletet állítja fel, hogy a püspöki rend közvetlen beállításának okai a zsidó- és pogánykeresztyének későbbi torzsalkodások és a gnosztikus eretnekség fenyegető terjedései voltak. Az apostolok nagy része meghalt ép