Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-09-04 / 36. szám

pontosabb megtartására elmozdíttatás büntetése alatt szigroúan megintessenek. Ezenfiil kegyelmesen rendeli Ő Felsége, hogy az összes akath. bábáknak a szükség esetében és életveszély előfordultával a kisdedeknek a keresztség sákramentumát kiszolgáltatni a legterhesebb büntetés terhe alatt megparancsoltassék, s a megyék erre a legakkurátusabban felügyeljenek. Mire nézve ezen Helytartótanács Uraságodat eme kir. parancsolatról értesíti és oda utasítja, hogy a fent előadottakat a gondja és igazgatása alá rendelt distriktusok körében a maga módja szerint közhírré tegye, s egyszersmind az összes akath. bábáknak a legszigorúbb büntetés terhe alatt megparancsolja, hogy szükség eseteiben a kisdedeknek a keresztség sákramentumát kiszolgáltassák. Továbbá minden előadottakra úgy maga pontosan felügyeljen, mint mások által felügyeltetni el ne mulassza. Pozsony, 1769. márcz. 20 Albert, m. pr. Balogh László, m. pr. Aszalay József.1 (Folyt, köv.) Földvdry László, váczhartyáni ref. lelkész. BELFÖLD. A liturgia egységesítése. A magyar ref. egyház liturgiájának egységesítése újabb időben élénken foglalkoztatja a közvéleményt. Csak ez év folyamán is megszámlálhatatlan közlemény jelent meg e tárgyban a különböző egyházi folyóiratok hasábjain. A konvent fölhívására foglalkoznak vele egyházmegyei és kerületi közgyűlések, melyeken száz meg száz nézet nyilatkozik meg a kölcsönös összetalálkozás reménye nélkül, mert a vitából hiányzik a központosító erő. Ha a konvent e kérdés hivatalos fölvetésével szellemes eszmecserét akart előidézni: czélját elérte. De ha a megindult vitából leszűrt igazságot s egységes meggyőződést kiván az összeülő zsinat asztalára tenni; úgy az időt, eszközt, módot elhibázta. A liturgia egységesítésének kiszámíthatlan fontosságú kérdését egy-két év alatt, rendszeres előkészület s komoly előmunkálat nélkül megoldani nem lehet. Ide mindenek előtt egy — szakemberek által készített — tervezetre van szükség, mely az egyházi közvélemény bírálatának tárgyát és alapját képezze. Minthogy ilyen alapmunkálatról kellő időben gondoskodás néni történt: így ma csak legfeljebb arról adhatunk bizonyítékot, hogy az egységesítést óhajtjuk-e, vagy nem. Ez a legelső és legfontosabb kérdés. Ha ebben nem képes egyházunk közvéleménye egységes megállapodásra jutni: akkor sokkal jobb, ha érintetlenül marad e tárgy. Nincs rá semmi okunk, hogy szükségtelen, vagy csak kevesek által óhajtott újításokkal egyházi életünk nyugalmát felzavarjuk. Igaz ugyan, hogy szellemi mozgalom rendszerint kicsiny forrásból ered s később növel termékenyítő hullámokat, de a liturgia kérdése csak külsőség, mely kezdetben talán életerőt jelképez, azonban később az alatta kialvó erőt igyekszik pótolni. Hogy ez a külsőségi kérdés nálunk is napirendre került, ennek okát alig találhatjuk másban, mint szellemerkölcsi erőink gyengülésének tudatában. Gyengeségünket óhajtjuk vele palástolni s azt hisszük, hogy egyúttal erőt is nyerünk belőle. Nagy tévedés, melyből ki kell 1 Dunamelléki egyházkerület lltára. ábrándulnunk, különben egyházunkat a „lélekben és igazságban" való Isten-imádás képviselőjét, a Krisztus által nyújtott biztos alapról könnyen lebillenthetjük. A kik nagyon sürgetik az egységesítést, rendszerint azzal érvelnek, hogy ha egységes volna liturgiánk s több egyöntetű külsőség fejezné ki vallásunk belső tartalmát: úgy az egyének gyengeségei nem okozhatnának komolyabb ártalmat az egyháznak, mivel a személyi hiányokat pótolná a hivatalos külsőség egyetemesen ható ereje; másrészről tömör formával az eddiginél sokkal nagyobb hatást gyakorolhatnának a felekezetünkön kívül állókra. Az ilyen érvelés veszedelmes, mert tetszetős, holott nincs benne evangéliumi igazság. így csak azok szólhatnak, kik a hívektől elvont, önmagában üdvözítő erővel rendelkező egyházat óhajtanak védelmezni; de mi ilyet nem ismerünk. A mi egyházunk a Krisztusban hívők gyülekezete, melynek éltető ereje az egyéni hit. Ha az igét hirdető személyből, vagy az azt hallgató egyének lelkéből hiányzik az élő hit, azon külsőséggel, egységesítéssel nem segíthetünk; e helyett szaporítjuk a hazugságot, mely a tartalomhiányt formával igyekszik pótolni, s melynek annyi elszomorító következményeivel találkozunk felekezetünk keblén kíviil. Inkább legyen hitetlen igehirdető és gyülekezet, semhogy a hívek elé olyan kerevetet állítsunk, mely a lelki küzdés teréről a kényelmes pihenés felé csábítsa. Mert, ha egyszer odatettük, nehéz lesz ellenőrizni, hogy mindenki rá ne pihenjen. Ide is alkalmazható Deák Ferencz ama híressé vált mondása, hogy a nemzet csak azt a jogát veszti el örökre, melyről önként lemond. A mi bajt és erkölcsi veszteséget az egyes emberek gyenge hite, vagy egyéb személyi fogyatékosságai idéznek elő gyülekezeteinkben ; azt szerencsésebb viszonyok, új hitteljes egyének, a vallásos igazságok iránt fölelevenedő érdeklődés visszaadhatják; de ha egyszer a nyilatkozhatás szabad folyását külsőségi korlátokkal elzártuk, többé nem számíthatunk — szakadás nélkül — új vallás-erkölcsi lendületre. Ha a folyó szárazság miatt szűk mederbe szorul, vájjon a széleit jelölő töltést beljebb rakjuk-e? Nem, mert tudjuk, hogy ha a szárazság elmúlik, a meder újra megszélesül. Ne szűkítsük meg mi sem isten-imádatunk gyakorlásánál a külsőség töltéseit; a közöny szárazsága talán megapasztotta a hit folyamát, de ez ismét meg fog dagadni s könnyen átszakíthatja a gátat. Többen a miatt is panaszkodnak, hogy istentiszteletünk nem elég eleven és szórakoztató, mert a nép ki van zárva a részvételből s az érzelmekre nem igyekezünk hatni. A bajon antifóniák és karénekek behozatalával óhajtanának segíteni. Rendszerint azok gondolkoznak így, kik nem látják, vagy nem akarják látni egyszerű istentiszteletünk fönségét, s az érzelem megindítását külső ingerektől várják. Nem tudjuk mi alapon mondhatja valaki, hogy a nép kevés tevőleges részt vesz istentiszteletünkben Hiszen legalább felében cselekvő szerepet játszik. Énekel, imádkozik a maga nyelvén, a maga lelkével. A lelkész nem közvetítő, hanem a gyülekezet képviselője, ki annak nevében, azzal együtt beszél Istenhez. Imáját a nép szórói-szóra utána mondja. Vájjon nem teljesebb részvétel-e ez, mintha csak néhány hangosan kiejtett szóval kiséri a lelkész cselekményét? Arra pedig nincs szükség, hogy az egész isteni tiszteletben cselekvő részt vegyen ; mert a lelkésznek nemcsak papi feladata van, nemcsak mint a hívek képviselője beszél Istenhez, hanem mint próféta Isten akaratát is közli a hívekkel az igehirdetésben. E résznél már a gyülekezetnek hallgatni és