Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-08-07 / 32. szám

zivebb érzelmi nevelés, a sok ismeretnek összefoglalása legfőbb erkölcsi és szellemi egységekbe, a melyeket az irodalmi olvasmányok alapján kihozni, az egyes ethikai szentencziákat fontosságuk szerint rendezni, a tanulókkal elméztetni s ekképen az erkölcsi meggyőződést megérlelni kell. A klasszikus olvasmányok által bemutat egyes szentenczia-csoportokat, melyeket pszihológiai alapon a tanulók gyakorlási életiránya és a szükséges erkölcsei szempontjából állított össze. Ugyancsak bemutatja jellemzetes grafikus táblázatban Aristoteles ethikájának eszméit. A felolvasás eszméi alapján a következőket indítványozza : a) A középiskolai olvasmányok megválogatására erkölcsi tanulságok szempontjából nagyobb súly fektetendő, mint eddig történt, b) A tantárgyak között minél magasabb és általánosabb ethikai eszmék felállítása folytán is, az érzelmi nevelés érdekében szorosabb kapcsolat létesítendő, c) Ezen kapcsolatot főleg a filozófiai oktatás iparkodjék megteremteni, d) Valamint minden olvasmánynál az ethikai eszmék fejtegetése mellett az erkölcsi tanulság is kihozandó; úgy az egyes íróknál található nevezetesebb erkölcsi szentencziák is tanítandók. e) A gimn. tanítás folyamán tanult erkölcsi igazságok a 8-ik osztályban összefoglalandók. Az eszmékben gazdag felolvasás — mely élénk és tanulságos eszmecserére adott alkalmat — megérdemelte, hogy a kör egyhangúlag jegyzőkönyvi köszönetet szavazzon a felolvasónak szakavatottságáról és nagy szorgalmáról tanúskodó értekezéséért. 2. Magyar nyelv és irodalom, a) „A magyarnyelv tanítása a középiskolák alsóbb osztályaiban" czímen Ravasz Árpád ref. főgimn. tanár tartott felolvasást az udvarhelyi körben (1903. február), melynek lényege a következő : A középiskola alsóbb osztályaiban az oktatás gerinczét a magyar nyelv tanítása képezvén, az összes tárgyak tananyagában szerzett ismeretek konczentrálása e tárgynál foganatosítandó ; a magyar nyelv tanára lehetőleg mindig osztályvezető tanár is legyen ezen a fokon, a ki különös figyelemmel kisérje mindig a többi tantárgyakban végzett tananyagot is. Nagyon kívánatos, hogy pedagógiai körültekintéssel készített jó konczentráló olvasókönyvek szerkesztessenek; az olvasmányi és nyelvtani órák különválasztva tartandók meg, még pedig folytonosan, az egymásután következő órákban és nem fölváltva. A fősúly az olvasmányok tárgyalására helyezendő, belevonva lehetőleg összes növendékeinket közvetlen diskurzus útján. A helyesírási gyakorlatokra is figyelemmel kell lennünk, mint szintén, főleg az összefoglalásoknál, a szabad előadó képesség fejlesztésére. Kívánatos volna, hogy a népes osztályokban a tanár ne legyen kötelezve az összes dolgozatok kijavítására, az elkövetett hibákat maguk a tanulók találják meg s javítsák ki. Részünkről azt mondjuk, hogy ez az utolsó kívánság, főleg a kisebb tanulóknál, kivihetetlen. Mindenik tanuló, akár maga írta, akár innen-onnan szedte össze, dolgozatát „tökéletesnek" tartja és nem tudja (nem akarja tudni), hol követett el hibát és hogyan kell azt kijavítani. Ha a tanár minden egyes hibát megjelöl is, még akkor is nehezen megy a kijavítás, úgy hogy ismételt felülvizsgálás után is azt tapasztalja, hogy sokan nem javítottak, sőt rontottak. Igen, ha együttesen (tanár és tanulók) közös munkával javítanak — miközben eleinte egy-egy kiválóbb dolgozat vagy annak vázlata a feketetáblára leíratik s illetőleg élőszóval felolvastatik — a tanuló inkább rájön a hibákra, melyeket annál készségesebben igyekszik feltalálni és kijavítani, mennél készségesebb útmutatóra és segítőre talál a jelenlevő tanárában. Általában pedig a kijavításra is állandóan szoktatni és türelmesen gyakoroltatni kell a növendékeket épen úgy, mint a dolgozat írására. b) Előbbi megjegyzésünk kapcsán épen kapóra jön Barcsa János tanítóképző tanárnak a debreczeni körben (1902. szept.) tartott felolvasása a magyar Írásbeli dolgozatokról. Szerinte a középiskola a magyar írásbeli dolgozatokkal nem éri el a kivánt czélt; a tanulóknak csak kis töredéke tud szabatosan fogalmazni és sajátítja el a helyesírást. A XVII. és XVIII. század közoktatásának történetéből vett példákkal bizonyítja, hogy a régiek nagyobb eredményt értek el latin nyelvű írásbeli dolgozataikkal. A tanítás akkori végczélja a szónokká való kiképzés volt, és úgy az élőszóbeli szép és szabatos előadásra, mint a helyes, sőt ékes fogalmazásra képesekké tették a tanulókat. Miből azt a tanulságot vonja le, hogy ma is főkép a szabatos szóbeli előadás gyakorlásával lehetne az írásbeli dolgozatok értéket emelni. Fontosnak tartja az írásbeli dolgozatok kellő előkészítését is a tárgy közös megbeszélésével, vázlat nyújtásával. A felsőbb osztályokban szerinte kevés egy-egy havi dolgozat, minden két hétre kellene esni egynek-egynek, a mikor a tanártól nem kívánná az összes dolgozatok javítását. Nagy jelentőséget tulajdonít az extemporáléknak is, melyek sem a tanárt, sem a tanulót nem terhelik. Végül sürgeti az iskolai helyesírás szabályozását. (Ez azóta tudvalevőleg megtörtént). A széles mederben pro et kontra megindult vita azt eredményezte, hogy a kérdésnek a jövő gyűlésen más alapon tárgyalását Kulcsár Endre ref. főgimn. tanár vállalta magára, ki Barcsával szemben arra az álláspontra helyezkedett, hogy egyáltalában nincs okunk a régi jó időket visszasírni és még kevésbbé sopánkodni az újabb nemzedék fogalmazásának és helyesírásának hanyatlása miatt. Állításának igazolására bemutat három füzet dolgozatot Arany János nagykőrösi tanársága idejéből, az Í856—59. évekből. A dolgozatokon rajta vannak Arany János sajátkezű széljegyzetei és az osztályzatok. Ha ezen dolgozatokkal összevetjük a mi felsőbb osztályú növendékeink munkáit, sem tartalomban, sem formában nem mi fogjuk a rövidebbet húzni. Nem mondja, hogy a mi tanítványaink mindazt elérik, a mit el kell érniök; épen azért Barcsa Jánosnak a siker biztosítására ajánlott eszközeit maga is igen czélravezetőknek tartja, kiváltkép remekíróink olvastatását, az olvasmányok számonkérését és a legjobb művek könyv nélkül tanultatását. Az érdekes felolvasáshoz fűzött hozzászólásokból itt csak a mi felfogásunkkal is egyezőleg a Dóczi Imréét emeljük ki, a ki többek közt a mai csekély eredmény egyik okát a tanítástervben is keresi, mely, főleg az alsóbb osztályokban, igen alacsony mértéket állít fel a fogalmazás terén. c) A budapesti tanári körben (1902. nov.) a magyar irodalomtörténet tanításának módszere került sorra dr. Weszely Ödön által. Előadásában élesen szétválasztja az irodalom tanítását az irodalomtörténet tanításától. Az előbbit úgyszólván a középiskolák minden osztályában tanítják, az utóbbi csakis a két felső osztály tantervében szerepel. Az irodalom tanításának módszerével sokan, sokszor foglalkoztak már; az irodalomtörténet tanításáról alig esett szó nálunk is, külföldön is, a mint azt az idevágó értekezések felsorolásával fel is tünteti. Az irodalomtörténet tanítását a legtöbben igen könnyű feladatnak tekintik. Pedig nem kicsinylendők a tanár idevágó munkájának nehézségei. Az irodalomtörténet tanítása háromféle módszer szerint történhetik. Először, mint az eddig szerzett irodalmi ismeretek összefoglalását czélzó befejező, rend-