Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-07-24 / 30. szám

latos; legyünk azért vele szemben folyton éberek s ne tegyük le kezeinkből evangeliumi fegyvereinket egy pillanatra sem, nehogy megejtsen és meggyőzzön bennünket. Ne csak arra nézzünk és abban bízzunk, liogy a nagy harcz a mi ügyünk diadalával fog egykor végződni; hanem arra is gondunk legyen, hogy kibírjuk a harczot mind végiglen. Mert szép és felemelő ugyan az ügy diadala; de csak azoknak, a kik azt meg is érik, — míg azok, a kik elvéreztek, legfelebb áldott emlékezetben maradnak a hálás utókor előtt. De a mi magyar protestáns egyházunk nem az „áldott emlékezet "-re és a „néhai" névre óhajtozik, hanem arra, hogy éljen és virágozzék időtlen időkig. Vigyázzunk azért; legyünk éberek és forgassuk bátran az evangelium fegyvereit, egészen a diadalomig ! Szentmártoni. Híres egyházi szónokok. III. Valaki azt mondotta, hogy az előterjesztésnek a próza és a költészet mellett harmadik alakja a szónoki beszéd. A költészetet a verses forma, a szónoki beszédet az ú. n. ritmus jellemzi. A ritmus adja meg a beszéd jó hangzását. Kögel erre mindig nagy gondot fordított de nem egyszer túlzásba is ment. És ha figyelembe veszsziik, hogy a szónoki figuráknak és tropusoknak mesteri alkalmazása mellett Kögel beszédeiben tömeges alliteráczió, tökéletes jambusi, trocheusi, dactylusi és anapaestusi verslábakban folyó részek vannak, tán indokoltnak találjuk némelyeknek ítéletét, hogy a nagy császár kedves udvari papjának beszédei — eltekintve azoknak művésziességétől — a természetes közvetlenség eredeti frissességéből sokat vesztettek. De ne felejtsük, hogy ezen ítéletnek kialakulását nagyban elősegítették azok a fiatal utánzók, a kik szinte elkábulva Kögel írói és előadói művészetének varázserejétől, másoló törekvésükkel csak torzképet produkáltak. Azt a nemes páthoszt, a mely Kögelnél valósággal kegyelmi ajándék (charisma), nem tudták elsajátítani s így egyébként ártatlan törekvésükkel csak ártottak a mesternek, a kit csodáltak, de legtöbbet önmaguknak.1

Kögel szenvedélyes, odaadó szeretetre és kitörő haragra egyaránt fogékony egyéniségének tükrében a beszéd nemes és hatalmas páthosza úgy tűnik fel, mintha az Isten lelkétől megvilágosított ember lelki életének szükségszerű folyománya. Páthosz nélkül a Kögel beszédei a természetellenesség és erőszakoltság színében tűnnének fel. Ezek a beszédek pedig azt az 1 Az egyoldalú szónoki utánzásra nálunk is könnyű példát találni. Az egyes vidékek kiválóbb szónokait jellemző, mondjuk úgy, kedves ferdeségek nagy vonzerőt gyakorolnak és eredményezik az úgynevezett modorosságot. Az utánzásra fordított igyekezet a mellett, hogy sok időt elrabol, gátolja az egyéniség harmonikus kifejlődését. Nem egyszer káros is; tudunk esetet, a midőn egy komoly jelöltet egy közismert szónokunk utánzása buktatott meg a választáson. Jó volna, ha különösen a kezdő szónokok megszívlelnék Eivald intését: „Még a legnagyobb mértékben magasztalt szónokot se utánozd abban, hogy úgy beszólj és ágálj, mint ő szokott. Az a szónok az, a mi ő lehet; légy te is az, a mi te lehetsz, különben semmi sem vagy és semmi sem leszesz". Lásd Weltpriestern: Allgem. Magazin für Prediger. VI. 252. lap. ellenállhatatlan gondolatot keltik fel bennünk, hogy a prédikátor szavai a legszentebb meggyőződésből fakadnak, hogy minden szó mögött egy hatalmas, Istentől megszentelt személyiség áll, mindenkor készen a feleletre igehirdetésének őszinteségéért Isten és emberek előtt. Az isteni üdvkinyilatkoztatás hordozóinak csodás erejű meggyőződése árad ki e beszédekből; itt a gyökere azon mély hatásnak, a melynek nyomán felébred a lelkiismeret, békességet talál a hányatott, töredelmességgel vagy boldogsággal szólalnak meg az emberi sziv érzékeny húrjai és a hitetlenek megindulnak az Isten országának lelki szolgálatára. Ide vezethető vissza az a mérhetetlen befolyás is, a melyet Kögel mint egyházpolitikus gyakorolt párthíveinek el határozására. De fordítsuk tekintetünket a XIX. század végéről annak első évtizedeire, Schleiermacher működési korába. Itt egy kiváló és minden ízében eredeti szónokegyéniséget találunk dr. Menken Oottfried1

személyében. A predikáczió történetében Ménként közvetlen Schleiermacher mellett említik és kiemelik a kettő közötti nagy ellentétet, hogy ezáltal is kitűnjék az isteni bölcseség, a mely — régies nyelven szólva — oly különböző edényeket választ ki az evangeliumi keresztyén élet megújításának eszközlésére. A kettő közötti ellentétet nem kell elsimítanunk, de annál inkább figyelmet érdemlő az a körülmény, hogy elődeik egymással közeli rokonságban álló felekezet hívei voltak és a két hírneves utódra nézve a származás nemcsak hogy irányítólag hatott, hanem azt lehet mondanunk, hogy vallási erejüket, egyházi működésük intenzitását is meghatározta. Schleiermacher nagyatyja, Dániel, a szektákban bővelkedő Wupper-völgyben, Elberfelden működött, mint az ottani ref. gyülekezet lelkésze. Egy-két évre azonban megvált elberfeldi hivatalától és a szomszédos Ronsdorfban az úgynevezett elleriánusokhoz3

csatlakozott. A kisebb vallási társulatok iránti öröklött hajlandóság számlájára kell írnunk, hogy Schleiermacher atyja, porosz tábori lelkész Sziléziában, fiát a herrnhutiak nevelésére bízta. És annyi bizonyos, hogy Schleiermacher theologiájában nem egy helyen észlelhetjük a herrnhuti testvérek egyháza theologiai gondolkozásának hatását. Menken származását tekintve, hasonlót tapasztalunk. Egy brémai református 1 Dr. Menken Gottfried született 1768. május 29-én Brémában. 1788-tól Jénában, 1790-től Duisburgban hallgatta a theol. tudományokat. 1796-ban wetzlari, 1802-ben brémai ref. lelkész lett. 1825-ben nyugalomba vonult. Meghalt 1831. június 1-én. Úgy írói, mint prédikátori minőségében nagy befolyást gyakorolt kortársaira; különösen Brémára nézve nagy az ő jelentősége, a hol, mint Iken mondja (L. Kurtz : Kirchengeschichte 175. § 3. és 179. § a. II. k.) az ő, nevéhez és működéséhez fűződik a keresztyén élet fellendülése. Munkáinak teljes kiadása 1858—65-ben jelent meg 8 kötetben. L. bővebben : Gildemeister: Leben und Wirken des Dr. Gottfried Menken. Bréma ,1861. 2 köt. Ritschl: Geschichte des Pietismus, III. k. Göbel: Geschichte des christlichen Lebens. II. k. 3 A XVIII-ik században keletkezett pietizmus kétségtelenül elevenítőleg hatott az evangeliumi egyházi életre, de az is bizonyos, hogy a belőle fakadt kisebb vallási alakulatok a beteges képzelődés és esztelen rajongás által a legerősebb elítélő bírálatot hívták ki magukkal szemben. A labadisták, a misztikus Böhme hívei, a magát megváltónak képzelő Kuhlmann Quirinus, az angyal-testvérek egylete, a liladelfiai társulat, a chiliastikus álmodozók, a wetteraui ihletettek községe stb. legalább megmaradtak az erény útján. Míg több rajongó párt a vallásosság leple alatt a legszemérmetlenebbül űzte az aljas bűnöket. Ilyen volt a Buttlar-párt, a bordelumi és a brüggeli felekezet. Ide tartoznak az elleriánusok, vagy az ú. n. sionisták felekezete is, melyet Eller Illés elberfeldi szalaggyáros alakított. Ellert a mystikus irodalommal való beható foglalkozás rajongóvá tette. Törvényes nejét mellőzve, Buchel Annával, az új Sión anyjával bűnös viszonyt folytatott, csalt, zsarolt sokáig. Schleiermacher nagyatyját is hosszan bolónditotta, míg végre az belátta a sionisták eszelősségét ós otthagyta Őket.