Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-07-03 / 27. szám

A nagy szónokok hasznáért foglalkozunk tehát egy-két híres egyházi szónokkal. Magyar protestáns egyházi nagy szónokaink mellett ezekre is felhívjuk törekvő fiatalságunk figyelmét. Kifogástalan egyházi és pedig evangeliumi beszédeket írni nem könnyű. Nekünk annyival nehezebb, mert exegetika-theologiai irodalmunk nagyon szegényes. Ez az oka, hogy az invencziónak nagy mesterei is, egy G eleji Katona, Medgyesi Pál, Szoboszlai Pap István, Hunyadi Ferencz, Kis Ádám, nem egyszer esnek a bőbeszédűség és a tárgyalási szétszórtság hibáiba. A kikkel az alábbiakban Achelis idézett müve nyomán foglalkozunk, sokkal szerencsésebb körülmények között éltek. Egy minden irányban hatalmasan kifejlett theologiai irodalom állott rendelkezésükre, a melynek segélyével eljutottak a tárgyi ismeret bizonyosságáig és megmaradtak a szentírás tiszta magyarázatánál. Nem tették a keresztyénséget sem merő okossági szabályok összegévé, sem az ú. n. divatkeresztyénség szolgálatába nem szegődtek.1

Ok csak az Isten igéjét prédikálták. Ebben áll minden erősségük. Ezért méltók a tanulmányozásra. Hitük melegít, meggyőződésük ereje irányít, tudásuk öregbít, gazdag invencziójuk új meg új vonatkozásban tárja elénk a főigazságokat. Mi az igehirdetői munkásság mértéke ? Mi az evangelium szószólójának feladata ? „Az igehirdetői munkásság sikerének mértékét nem szónoki külsőségekben, hanem a hallgatóság lelki életére gyakorolt hatásban kell keresnünk. Lelkesíteni, elragadni, vagy épen megrázkódtatni, önmagában még nem Istennek tetsző munka. Híveinket a sötétségből világosságra, a gonosztól Istenhez kell vezetnünk" — mondja Robertson.'-* Ez az igehirdetői munkásság czélja. De ugyanez mértéke a katedrai ékesszólásnak és ennek művészetének is. ítéletünket nem esztétikai, hanem kizárólag vallás-erkölcsi indokok motiválják. A predikáczió szónoki beszéd, ennek általános szabályai érvényesek a predikáczióra is. Az egyházi beszéd nem vonhatja ki magát az ékesszólás alaki törvényei alól. Az antik vagy modern szónok egyformán ismeri hallgatóinak természeti és szellemi környezetét, intellektuális és morális fejlettségét, gondolkozásmódját, törekvését és fogékonyságát. Ezeknek ismerete nélkül az evangelium szószólója sem boldogul. A rhetorika, logika, dialektika és esztétika általános törvényei előtt minden szónoknak meg kell hajolnia és a mit a rhetorika a beszéd szükséges rendjéről, az egységről, érthetőségről stb. tanít, az az egyházi beszédre is vonatkozik.3

Mindez 1 Schlez, Zerzenner, Steinbrenner, Salzmaim és mások néha ilyen tárgyról írtak egész köteteket: Hogyan kell az életet a Hufeland féle elvek szerint meghoszzabbítani ? A legújabb szerkezetű ekék liasználási módjáról. A keresztyén ember magatartása a marhavésszel szemben. Vagy a Jeremiás VIII. rész 7. vers alapján írták „Az ember repülő-képességéről". L. Lcntz : Geschiclite der christl. Homiletik. II. k. 238 1. Tóth Ferencz: Homiletika, 70. 1. Mások (mint pl. Lengyel József: Templombeli predikácziók. Debreczen, 1828. III. k. 481 1. Péterfy A. Egyházi beszédek. Nagyenyed, 1836. 28 1.) a divatos gondolkozást, a Fichte Én-jét, Wolf determinizmusát, Leibnitz theodiceáját, Locke emberi értelmét, Kant kategóriáit, atheizmust, deizmust, liberálizmust, pseudo- és ultra-liberálizmust, jakobinizmust, karbonárizmust, sanskulottizmust stb. mind oda vitték, a hova épen nem való, a keresztyén szószékre. Az ilyen aberráczióktól megszabadulhatunk, ha nem felejtjük el a legfőbb homiletikai főelvet: a keresztyén predikáczió eszményképe az Úr Jézus Krisztus. M. J. - Robertson Frigyes Vilmos, jeles angol egyházi szónok, szül. 1816-ban Londonban. Előbb a róm. katholiczizmushoz közeledő konzervatív, később szabadabb szellemben működött. Egyházi beszédeiből 'd kötetet Révész Imre adott ki 1864—9-ben. Egy-kettőt Fejes István is átdolgozott. 3 Ellentéte a Spene.r (Theologische Bedenken 1811. III k. 751. 1.) és Grotefend (Ansichten, Gedanken und Erfahrungen über der geistliche Beredtsamkeit. 10. 1.) felfogásának, mely szerint Isten azonban csak az alakra tartozik, de nem a beszéd tartalmára. A szónoklat pedig épen az által emelkedik művészi magaslatra, hogy lényege nem merül ki az alaki szabályok összességében. A predikácziónak és mindenek felett az evangeliumi predikácziónak feladata sokkal nagyobb, semhogy megoldható lenne az alaki szabályok követése által. A prédikátor hivatása az isten-igét, boldogságunknak evangéliumát hirdetni. Minden formális művészet, a mellyel a szónok rendelkezik, csak eszköz a nagy czél szolgálatában : az örök evangéliumot isteni ős erejében meggyökereztetni, hatóvá tenni a hallgatóság szivében. De ha azon alárendeltségi viszony előtt, a melyben van az alak a tartalomhoz, szemet hunyunk, ha dialektikai vagy esztétikai eszközök mint művészeti önczél lépnek fel: akkor igaza van a Kant-féle ítéletnek: „a szónoklás csak rábeszélés, azaz a szép látszat örve alatti elhitetés".1 De van még több más, prédikátorra és hallgatóságára egyaránt vonatkozó követelmény. A prédikátorra nézve első sorban a hivatottság érzete. Ez képesíti feladatának teljesítésére. A szónok az evangéliumot, mint Istennek irányító szózatát csak úgy hirdetheti igazán, ha maga is tapasztalta az Ige isteni erejét, annak igazságától át van hatva, mi több, valósággal meggyőzettetve. Igehirdetését ne czáfolja meg életével. Az isteni ige objektív fensége legyen kapcsolatban a szubjektív erővel; e kettő csak úgy nyilatkozik hathatósan, ha a szónok felemelkedik az egyéniség magaslatára : a saját szemével néz, saját agyával gondolkozik és mindenkor a saját nyelvén beszél. Más oldalról a predikácziónak oly meggyőződést kell a hallgatóságban teremteni, hogy az Ige valósággal az Isten szava, a melynek nem rábeszélés, elhitetés a czclja, hanem az, hogy a hallgatóságot az igazság isteni erejével tökéletesen meggyőzze, istenországának megnyerje, megyőződését világosítsa, erősebbé tegye. Más szónok kiindulhat azon előfeltételből, hogy személyiségével és a dolog érdemével ismeretlen, közönbös vagy épen ellentétes meggyőződésű hallgatósággal van dolga. A prédikátornak, ha csak misszionáriusnak nem gondolja magát, sohasem szabad elfelejtenie, hogy hallgatóiban megvan a készség, a jószándék ahhoz, hogy evangeliumi keresztyének legyenek. Nem pogányokhoz, hanem megkeresztelt, az evangéliummal ismerős keresztyénekhez beszél, egy gyülekezethez, a melynek tagjai Istennek szeretetét a Jézus Krisztus által — tudatosan vagy öntudatlanul — gyermekségük óta ismerik. Ezekkel kell a szónoknak a saját lelkében működő isteni igét érzékeltetnie. De ismernie kell azon korszellemet is, a mely hallgatóira kellemes vagy kellemetlen hatást gyakorol, mert különben nincs kezében a kulcs, a mellyel azoknak szivét kinyissa. Az evangelium hirdetőjének feladata tehát nagy és nehéz. Annyival nehezebb, mert a dolog lényegét tekintve, tartalmilag és alakilag tökéletes produktivitást kívánunk tőle. Ennek csak úgy felelhet meg, ha egyénisége tökéletesen át van hatva hivatása fontosságának tudatától. Mindamellett a katedrai ékesszólás eszmény marad; eszmény, a mely tudományos és technikai fegyverzetet feltételezve, egybeesik a vallás-erkölcsi tökéleigéjének, a vallás-erkölcsi igazságoknak önmagukban, ép a bennük foglalt életadó tartalomnál fogva minden tetszetős külső forma nélkül is ellenállhatatlan erejük van. De nem szabad elfelejtenünk, hogy Spener ítéletét korának félszeg homiletikai törekvései (Carpzov Hodegeticum-a, a helmstadti, jénai, königsbergi stb. iskolák) eredményezték és nem annyira általános, mint inkábbfhistóriai vonatkozásában ismerjük el jogosultságát. M. J. 1 Kritik der Urtheilskraft. 1793. 216 s köv. 1.