Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-06-19 / 25. szám

s így történhetett meg, hogy a költői szabadságot legnagyobbrészt Összetévesztették a szabadossággal. Mert nem nevezhető másnak az az eljárás, mit a „Dicséretek" átdolgozásánál követtek. A legnagyobb gyönyörűséggel olvasom egyik-másik darabot, mint költői szépségekben gazdag alkotást, csakhogy az én csekély ítéletem szerint a kihagyott szövegeknek legnagyobb része szintén kiállja ám velük a kritikát akár formájánál, akár dogmatikai tartalmánál fogva. Csak egynehány példát hozok fel. Pl. a húsvéti énekek között új darab van 4, erdélyi van közöttük 1, s a régiből 3—4. De ezek valamennyien sem fejeznek ki annyi buzgóságot ós diadalmi örömöt, mint a 24. dicséret: „Légy áldott, kegyelmes istenünk", melyet kihagytak. A 26-ik dicséretnek, mely pedig 3 századon keresztül kedves éneke volt a szent gyülekezetnek — ki kellett maradnia. A piinkösti énekek között igen kedves szöveg a 44-ik: „Oszentlélek! hívek bölcs tanítója" stb. Elesett. Vagy kérdem mennyivel tökéletesebb a próbakiadásnak kintornába való 148-ik darabja: „Szivünk ma víg kedvvel bétölt . . ." a mai 62. dicséretnél: „Az isten annyira szerette a bűnös világot..." Száz esztendőn keresztül a legszebb darabja volt könyvünknek s most egyszerűen ki költői-szabadságolják. Ki tud szebb bűnbánati éneket mutatni a 131-ik dicséretnél: „0 felséges úr, egek királya".... stb De most ne keresd a próbakiadásban. Igenis szükséges dolog Enekeskönyviinket a szöveg tekintetében átdolgozni, de a „Próbakiadás" e tekintetben nem sikerült. Hát zeneileg sikerült-e? Ebből a szempontból ítélve, határozottan szerencsétlen alkotás. Kritériumai: kihagyások, átvitelek, korlátozások. Keresem az okokat, melyek miatt a kihagyások vagy átvitelek történtek. Tán nem voltak magyar motivumiak? vagy nem felelt meg az eposzi stílus formáinak? vagy a vallásos lélek kedélyhullámzásainak nem voltak az egyházi zenestílus követelményeinek megfelelő kifejezői? vagy közel állottak a katholikus zenéhez? Ki merné azt állítani, hogy magyar nemzeti vol tunkra és lételünkre csak mi protestánsok vagyunk féltékenyek ? A katholikusok, kiknek legnagyobb része igaz hazafi, belenyugosznak az egyetemes zenébe, melyet nemcsak a gregoriánus zene képvisel ám csupán. De a művelt államokban mindenütt éneklik Liszt, Beethoven, Haydn, Mozart, Kreutzer, Flemming, Silcher stb. darabjait, a nélkül, hogy nemzeti motívumokat igyekeznének bennök keresni. Csak mi protestánsok vagyunk annyira kényszerítve a magyar nemzeti sajátságokat egyházi zenénkben is uralkodóvá tenni? Hisz ha mégis elhitetjük ezt magunkkal, akkor meg épen nagyobb tiszteletet érdemel használatban levő énekeskönyvünk. Mert ha igaz az, hogy a világi zenestűus minden nemzet specziális jellegű kedélyhullámzásainak a kifejezője; mert ha igaz az, hogy a magyar nép dalköltészet a protestáns korátokból fejlődött: akkor azok a kihagyott 50 darab dallamok, mindannyian a magyar zenemotivumoknak ősei, ma is csoportosulásai és a magyar nemzeti kedély igazi kifejezésére is hivatottak volnának ; és akkor követünk el a magyar zene iránt kegyeletlenséget, ha koráljainkat szégyeneljük ós elejtjük. De meg az egyházi zenénél figyelembe kell venni, hogy stílusra egyik vallásfelekezettel szemben sem divergálhat valami lényegesen. Az istenségről még a művelt népeknek is más meg más felfogásuk van, a kezdetleges műveltségű vagy épen félvad népek vallásos felfogásaik eltérők lehetnek, de mindegyiknek forrása a vallásos lélek s egyházi zenéjének alaphangulatába az áhitat és buzgóság, a könyörgő és hálaadó lélek kedélyhullámzásai játszanak belé. Egyházi zenénk bírálatánál tehát nem szabad tekintetbe jönni a kérdésnek, hogy nincsenek-e benne idegen nemzeti motívumok, vagy a katholikus zenével nincs-e rokonságban, vagy épen abból átvéve, s a képzelgős lélek rémlátásaiból nem szabad a megszokott, kedves és tökéletes dallamokat kihagyni. Sőt inkább elengedhetetlen, hogy szedjék össze mindazon darabokat, melyek valamikor a protestáns keresztyéneknek magán és közistentiszteleteiknél használatban voltak, hogy úgy ne járjunk szertelen reform működésünk közben, mint a magyar nemzeti ős költészettel jártak őseink: szerencsésen kiirtották azt túlbuzgóságukban úgy, hogy ma egy vármegyéért sem kaphatnánk pár hiteles sort akár szövegben, akár zenében! Itt van előttem egy 1778-ban kiadott zsoltár. A véletlen juttatta a kezembe. E helyett adták ki a most használatban levő énekeskönyvünket 1806-ban. Úgy tetszik, hogy még nem is régi tehát az az 1778-iki. De a benne levő „Hymnusok, Zsoltárok, Dicséretek, Régi istenes énekek" közül már egynek dallamát sem tudná elmondani egyházunknak most élő tagjai közül a legvénebb sem. Pedig alaposan átvizsgálva e könyvet, 51 dallamot találtam benne olyat, melyek közül a leggyengébb is kiállaná a versenyt a próbakiadásnak legszebb darabjaival. Hát még a 90, 123, 84, 287, 299, 335. és 346. számú dallamok minő tökéletes kifejezői a panaszkodó, búsongó, majd esdő, majd hálaadó lélek kedélyhnllámzásainak! Az átvitelek sem indokoltabbak. „Az epikus zene (eposzi) stílus tökéletes formáit csak az a darab tükrözi vissza, melyben az elbeszélő szózene teljesen egybeolvad a szöveg epikus hangulatával." így olvasom ón azt Ábrányinál. Ilyen értelemben használatban levő zsoltáraink legnagyobb része epikus stílusú. Ugyan ki merné megkoczkáztatni a Hymnust a Szózat dallamára, vagy megfordítva énekeltetni. A menynyire nevetséges volna ez, ép olyannyira helytelen az epikai zene szempontjából is pl. a 130. zsoltárnak az