Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1904 (47. évfolyam, 1-52. szám)

1904-06-19 / 25. szám

„Uram a töredelmes . . dallamára, a 91. zsoltárnak a 25-re, 146-nak az „Óh áldandóra", a 104-nek a 148 ra^ 9-nek a 135-re és a 22-iknek a 74-re való átvitele. Több átvitel is van, melyek szintén nem sikerültek, itt azonban csak a legkirívóbbakat említettem fel. A koralokat az ütem korlátai közé szorítani nem helyes, de ezen majd maga a nép fog segíteni. E miatt szükségtelen tehát aggodalmaskodnunk. El ne ejtsünk egyetlen dallamot sem; sőt inkább szedjük össze a már-már feledésbe ment régi szép dallamokat is és mellettük szívesen üdvözöljük a próbakiadás új dallamait, sőt minél többet alkossunk, de csak szépeket, s azokat legalább is egy emberöltőn át csak ismertessük és kedveltessük az iskolák útján a néppel s midőn azok már ép úgy bementek a köztudatba, mint a Hymnus és Szózat, akkor kell csak a mostani énekeskönyvet egy új kiadással kicserélni a nép kezében. Szigetszentmiklós. Csikesz Endre, ev. ref. rektor. KÖNYVISMERTETÉS. Kálvin élete és kora. „Jean [Calvin, les horaraes et les chosses de son temps8

par E. Doumergue. Néhány évvel ezelőtt hatalmas vállalkozásnak hírét vettük, hatalmas vállalkozásnak, melynek czélja Kálvin Jánosnak, korának és az erre vonatkozó összes eddig megjelent nevezetesebb irodalmi műveknek megismertetése. A nagy műből immár megjelent a második kötet, az elsőhöz hasonló, nagy, folio díszkiadásban. (Az I. kötet 630 oldal, a II. kötet 815 oldal.) Előttünk vannak a pompás kötetek, egykorú, művészi kivitelű képekkel gazdagon illusztrálva; bizonyos önérzettel mondhatjuk: íme egy munka, mely már külső megjelenésében is méltó ahhoz, a ki tudós. apostoli és bizonyos tekintetben hősi lelkével az emberiséget a haladás útján előbbre vitte, megnyitván előtte az életnek, a hitnek tiszta forrását. E nagy művet adatainak roppant gazdagságával ismertetni nem kis feladat, annyival is inkább, mert jóval nagyobb fele (a munka 5—6 kötetre van tervezve) csak ezután kerül sajtó alá, de azért teljességgel nem szólani róla addig is, míg majd az egész megjelenik, szinte lehetetlenség. Mint a röviden érintett körülményekből s a mű terjedelméből kitűnik, Doumergue E. montaubani theologiai professzornak szóban forgó munkája nem egyszerű életrajz, hanem az egész kornak, a kor idevonatkozó irodalmának tüzetes, alapos ismertetése, kritikailag feldolgozott története. A szerzőnek a legcsekélyebb részletekig menő jártassága, a tárgy irodalmában való tájékozottsága, az önálló meggyőződés, a mely azonban sehol sem akar szellemes, paradox konczepcziókat hirdetni, ha sok helyen fáradtságos is, tanulságos képet nyújt. Már az egyes fejezeteknek áttekintése meggyőzi az olvasót arról, hogy az, a mit a tudós tanár itt nyújt, az nem puszta szaktanulmány, hanem sok ós hosszú esztendő általános előkészületeinek eredménye. Mindent átölel, mindent felvesz, mindent nagy figyelemmel kisér, a mit az élet iránylatainak átértése szempontjából szükségesnek tart. Feltünteti nevezetesen a hitújítás nagy eszméjének jelentkezését az életben, az egykorú munkákban, feltünteti ezen eszmének történeti fejlődését, tisztulását úgy, hogy a figyelmes olvasó e proczeszust különböző alakban, különböző helyen észreveheti, a mi a dolog természeténél fogva fokozza a kutatás iránt nyilvánuló érdeklődést. Nemcsak az eredményeket állítja az olvasó elé, hanem azoknak okait is, előzményeit is (sokszor fárasztó) részletességgel ismerteti, a mi egészben véve erősíti az általa nyújtott igazságok hatását, A feldolgozott anyag tárgyalásának menetében van valami, a mi a figyelmet magára vonja. A legtöbb e nemű történeti munka szerzője előrebocsátva, megrajzolva a históriai háttért, a szereplő személyekkel: a főszemélyt, hogy úgy mondjuk, beleállítja a környezetbe s aztán elkíséri őt pályáján végig. Az ilyetén feldolgozásnak az az előnye, hogy a főszempont előtérben van, a többi tényezők mind — jelentőségük és azzal való viszonyuk szerint — arányosan csoportosulnak körülötte. Szerzőnk e módszert nem követi, nem követi pedig, úgy látszik, azért, mert a szabad mozgásban nem akarja magát semmi által akadályoztatni. Ott, a hol a részle= tékbe bocsátkozik, semmire sincsen tekintettel; a részletek nagyon is kibővülnek, szinte szem elől tévesztjük a fődolgot. A munkát olvasva önkéntelenül Vörösmarty egyik-másik eposza jut eszünkbe, a melyekben az epizódok az olvasó figyelmét kelleténél hosszabb időn át veszik igénybe. Az iró lelkesedése kiárad mindarra, a mi Kálvin Jánossal közelebbi-távolabbi viszonyban áll; feldolgoz, tisztázni igyekszik minden adatot, nem törődve azzal, hogy ez a mű kerekdedségét megzavarja-e vagy sem. Olyan a munka e tekintetben, mint Eötvös Karthausija, a melyben a bőven ömlő reflexiók meg-megszakítják az előadás, az elbeszélés menetét. Bármilyen kimerítők, fáradtságosak is azonban (különösen az első kötetben) a részletek, érezzük, hogy a főszempontok a szerint, a mint idők folytán Kálvin jelentősége, hatása nő, lassankint nagyobb tért foglalnak el. Az első kötetben, mely Kálvin János ifjúságáról szól — mint a szerző maga is elismeri előszavában — gyakran magát Kálvint elvesztjük szem elől; már a második kötetben a részletek, epizódok némileg mérsékeltebben folynak be. Módszerről, előadásról lévén szó, úgy látszik, hogy Doumergue szóban forgó művében a német beható, alapos, részletező tárgyalást a franczia kellemmel egyesíti, igaz (sit venia verbo), ez neki nem mindig sikerül. Mint érintve volt, a munka a tényezők, a reformátorral többékevésbbé viszonyban álló férfiak stb rajzában nem marad meg mindig tárgya helyes korlátai között, másutt pedig